Honlapok:
www.dimensionact.com
dimensionact.bandcamp.com

Nem tudom pontosan megfogalmazni, bár az önirónia teljesen nyilvánvaló a kijelentésben, hogy az irrelevancia milyen foka az, amikor az emberfia olyan megjelenésekről fogalmaz recenziót, amellyel kapcsolatban maximum önmagát tudja idézni vagy behivatkozni. Angolul ezt hívják úgy, hogy "self-referential"; na erre találjon valaki egy frappáns magyar fordítást! A lényeg, hogy internetes portyáim során még 2012-ben találkoztam a tipikus skandináv progresszív metált játszó Dimension Act nevű zenekarral, pontosabban akkor még leginkább duóval.

A Dimension Act ugyanis leginkább Marius Nilsen gitáros/producer és Tom-Vidar Salangli énekes projektje volt, amihez szessönzenészeket béreltek föl, de a munka annyira jó hangulatban folyt, hogy az oslói Lionheart Studiosba még duóként mentek be, de már teljes zenekarként jöttek ki.... Kijöttek, ja, de a történet itt meg is akadt úgy 14 évre! Nyilatkozataikban nem magyarázták a leállás hogyanját és miértjét, csak azt hangsúlyozták, hogy ez a lemez a kollektíva újjászületése, vallási kifejezéssel élve amolyan "második eljövetel". Hogy ezt a kreatív kényszeren kívül mi motiválta, nem tudjuk, de biztosan nem a financiálisan is mérhető profit.

A 60 perc hosszú lemez most is csak öt dalt tartalmaz (az első album is csak 4 számból állt), de az utolsó szerzemény valójában egy 36 perces, nyolc tételből álló "chef d'œuvre" rengeteg témaváltással és néhány "nyaktörő" instrumentális résszel. Ambícióban egyértelműen nem szenvednek hiányt, főleg úgy, hogy Marius Nilsen ugyan nagyon jó gitáros, de nem egy John Petrucci-léptékű fenomén, vagy hogy a norvég kollégák neveit említsem: Mats Haugen (Circus Maximus) vagy Jørn Viggo Lofstad (Pagan's Mind).

Az mindenesetre elmondható, hogy a Dimension Act az elmúlt 14 évben nem gémberedett vagy csontosodott meg, sőt képes volt szintet lépni ezzel a kiadvánnyal. Persze a stílus ma még kevésbé kurrens vagy népszerű, mint 2012-ben, és a bandának sem sikerült kilépni a fönt említett zseniális (és nekem rettenetesen hiányzó) honfitársak árnyékából, de a "Labyrinths Of Life", főleg a lemezvégi többtételes záróakkord(zuhatag) nagyon tisztességes teljesítmény, amiből (legalábbis a zsáneren belül) igen keveset kapunk mostanában. Azaz: nem kiugró, de legalább hiánypótló...

Tartuffe