Kiadó:
Magán

Honlap:
www.open.spotify.com/artist/7rdWNprl0A7K1DKtz5caSi

Conor Brouwerről mintegy harminc évnyi zenei érdeklődési pályám során semmit nem hallottam, de igazából az internet sem igen – ez pedig már csak azért is furcsa, mert jelenlegi és egyetlen lemezén olyan vendégzenészek szerepelnek, mint Henning Basse, Ralf Scheepers, Herbie Langhans, Roland Grapow, Tim "Ripper" Owens, Victor Smolski, Marius Danielsen, vagy Simone Mularoni – ugyanakkor hősünk egy igazi multitalentum, mivel az egy-egy számban szereplő vendégek mellett minden hangszert ő szólaltat meg. (Sajnos a producer és a hangmérnök is ő lehetett – de erről később.)

A stílus, amiben Conor utazik, a pár éve csúcsra futtatott metal opera műfaja – talán nem véletlen, hogy a vendégek között ott van az ezen a téren nagy tapasztalatokkal rendelkező Marius Danielsen. Azt persze nem tudom, hogy mennyi segítséget nyújtott Brouwernek, mindenesetre a zeneszerzés terén kiváló eredmény született: szinte az összes szerzemény fülbemászó és magával ragadó, talán csak a Tim Owens által felénekelt "In the Deepest Part of Blackness" sikerült kissé egyhangúra, már ami az énektémát illeti, mert ebben a dalban nyújt támaszt Smolski, aki a tőle elvárt színvonalat prezentálja a gitárszóló területén. Owens sajnos képtelen a monoton darálásnál íveltebb refrénnel előhozakodni, sajnos azt kell, hogy írjam, a már megszokott módon, talán ebből is fakad, hogy énekesi tehetsége ellenére nem tudott sehol sem tartósan megragadni.

Ha a szerzemények címeit megnézzük, rögtön felidéződhet a Heavy Metal Könyve Legelkoptatottabb Sablonjainak fejezete; Eric Adams minden bizonnyal könnyes szemmel olvasná örökségének szövegbe foglalt utódait, és nem szabad elmenni a szörnyű borító mellett sem, aminél a 14 éves fiam is esztétikusabbat rittyent az itthoni képszerkesztőkkel.

Maguk a dalok is megmaradnak a Manowar/Virgin Steele/Avantasia indulósabb tételeinek tengelyén, de mint korábban írtam, ebben a tekintetben nincs semmi rossz – aki szereti az ilyen harci hevületben megteremtett hangulatot, az most sem fog csalódni, és már egyetlen hallgatás után együtt bömbölheti az énekesekkel a fémbe vert sorokat. A szereplőgárda pedig kitesz magáért, egy egész csapatnyi metal rajongó fülemüle sem dalolna szebben, ebben a tekintetben az is elégedett lehet, aki Sammet operáin nőtt fel.

A darab ugyanakkor több gyermekbetegségtől is szenved, melyekből a legsúlyosabb a hangzás. Az opera szereplői valószínűleg csak felénekelték, amit fel kellett, de azt már nem hallgatták meg, mi is születik meg az egészből, hiszen csak lett volna legalább egy metalhead, aki ráver az asztalra, mikor a szerző kiadásra késznek nyilvánította a művet. (Vagy ha mégis hallották, akkor hangszálaik hibátlanok, hallásuk azonban súlyos csapásokat szenvedett az évek során.) Komolyan, ilyen anyagot 2022-ben már demónak sem szabadna nyilvánítani, és számtalan olyan számítógépes program van, amivel otthon is százszor jobb hangzást lehet előcsiholni a vasjegyekből, nem mintha azt gondolnám, hogy látott egy fikarcnyit magára adó stúdiót is a lemez. A legfeltűnőbb – bár inkább fültűnőt kéne írnom – a gitárok hangja, aminek receptjéért sírva könyörögne az a százezer légy, amelyik egy lókupac felett ad elő zümmögő kórusművet.

Sajnálom, hogy a dalokat egy szűk dobozból játszva engedték szabadon, többek között itt is van a hátulütője annak, ha nincs egy olyan személy, mondjuk egy producer, aki a kívülálló fülével tudja megítélni az elkészült zenei részeket, és talán még azt is képes megmondani, hol a hiba. Így aztán kár, hogy a hangzás agyonvágja a produkciót, mert ebből sokkal több is kijöhetett volna, így azonban csak félve merem ajánlani azoknak, akik a stílus megveszekedett hívei, bátrabban pedig a légyölő galócáknak.

Garael