Felcsillant a szemem, amikor ráakadtam a "Leave 'em Bleeding"-re, már azt hittem, van új Raven. Aztán kiderült, az csak egy válogatás-album féle, annak is elég fura. A gerincét 3-3 szám adja az utolsó két lemezükről, a másik felén pedig feldolgozások és ritkaságok találhatók. Sok értelme egy ilyesminek nem lenne egy "normális" (értsd, befutottabb) zenekar esetén, leginkább holmi kiadói kötelezettség gyors letudására gyanakszik az ember. Náluk azonban a bocsánatos bűn kategóriába esik, mert egyrészt egészen kellemesre sikeredett, másrészt pedig hiába kultikus banda ez, még az olyan vén rockerek sem feltétlenül követik a pályafutásukat szoros emberfogással, mint jómagam. Az aktuális turnét beharangozandó nem feltétlenül gond egy ilyen kiadvány, lám csak, én is belefutottam. Elő is kaptam az élmény hatására az első három korongjukat rögvest, amúgy is ezer éve hallottam őket.

Egyúttal konstatáltam azt is, hogy itt még egyetlen iromány sem jelent meg az angol trióról. Ez természetesen nem maradhat így, mégiscsak egy olyan formációról beszélünk, amelyre a legnagyobbak - pl. Metallica - egyöntetűen inspiráció-forrásként hivatkoznak (ők amúgy a legelső országos turnéjukra a Ravent hívták vendégnek). Egyik (rock-gitáros) ismerősöm szerint Mark Gallagher az összes fontos metal riffet kitalálta, nem is igen hallgatott mást. Jó, mondjuk ez '86-ban volt, de ha tekintetbe vesszük, hogy túl sok újdonság (legalábbis ebben a tekintetben) azóta se történt a zsánerben… A lényeg a lényeg: a heavy metal megkerülhetetlen alakjairól beszélünk.

Akik még a '70-es évek derekán alakultak, és az első három albumukkal (Rock Until You Drop – Wiped Out – All For One) tényleg elég sok mérföldkövet letettek '81 és '83 között. Ennek a korszaknak méltó lezárása a "Live at the Inferno", ami az egyik kedvenc koncert-lemezem, mert sikerült szerintem azt a féktelen energiát anyagba vésni, ami nyilvánvalóan jellemezte őket akkoriban. Hihetetlen, de sokat mára sem változtak, még mindig a lendület és az energia azok a fogalmak, amik beugranak, amikor ezt a csapatot hallgatom. Nem mai gyerekek pedig, Mark 62, a tesója John (ének, basszus) 64 éves.

Sok a párhuzam amúgy az Anvillel a pályafutásukban, ők is nagykiadóhoz kerültek az "All For One" után (ami ténylegesen a csúcstermékük, eddigre összeállt nálunk minden), és ez menetrendszerűen kiherélte őket is. Jó, azok a korongok se rosszak, amin átmentek Kissbe, tulajdonképpen simán hozzák például éppen a Kiss cuccok színvonalát, sőt… De az akkori rajongók nem a glitteres slágereket akarták, hanem a kompromisszum-mentes speed/heavy metalt, Mark eszelős gitártémáival és John hisztérikus énekével. Athletic rock – egyik számuk után így emlegették a stílusukat és valóban: az első korszakukban kinyújtózkodtak egészen addig, amit a korabeli hangzás és a trió felállás lehetővé tett.

Ahogy említettem, manapság újra magas fordulaton pörögnek, letettek már arról a hiú ábrándról, hogy valaha is igazán sikeresek lesznek. S bár a kortárs fiataloknak semmit sem mondd ez a zenekar, higgyétek el, a dalcsokor – amely a maga idejében igazodási pont volt - abszolút megállja a helyét most is. Ilyen értelemben teljes joggal szerepel itt, és nem utolsó sorban, egy fájó hiányosságot is sikerült pótolni a recenzióval.

Kotta