Kiadó:
Geffen Records

Honlap:
facebook.com/jimmypage

Szinte hihetetlen, hogy a dobos, Bonzo váratlan és tragikus halála miatt földbe állt Led Zeppelin zenészei közül éppen Jimmy Page az, akinek mindössze egyetlen szólólemeze jelent meg. Kiterjedt produkciós munkája és stúdiózenész tevékenysége mellett John Paul Jones több szólóalbumot is kiadott, Robert Plant pedig - ha nem is feszített ütemben, de a '80-as évek eleje óta folyamatosan - dolgozik, új anyagokat dob piacra, vagy szólóban, vagy (újabban) Alison Krauss-szal közösen.

A képet árnyalja valamelyest, hogy koprodukcióban Page egy-egy albumot azért csinált David Coverdale-lel (Coverdale/Page, 1993) és Robert Planttel (Walking Into Clarksdale, 1998), de ez nem változtat azon, hogy Page mindkét korábbi Led Zeppelin-harcostárssal összehasonlítva a legendás csapat legkevésbé termékeny muzsikusának bizonyult. Valljuk be őszintén, hogy ez azért meglepő. Éppen ezért kell megbecsülni azt az egy szem szólólemezt, amit '88-ban kiadott. Az időzítés nem föltétlenül volt szerencsés. Akkoriban még javában és ereje teljében ment a hajmetál, csak néhány évvel később nőtt meg újra a Led Zeppelin és a Page-féle blues-alapú rockzene ázsiója (nem utolsósorban az olyan csapatok népszerűségének köszönhetően, mint pl. a Pearl Jam vagy éppen a The Black Crows).

A lemez ugyan a Billboard 200 listán 26., a UK Album Chart listáján pedig 27. lett, de mindent egybevetve akkorát perecelt, mint az a bizonyos közmondásos ablakos tót. A nyers, szinte demó-szerű természetes hangzás abban az időben egyáltalán nem volt menő, de akkoriban - ahogy az előbb már utaltam rá - egyébként is teljesen másféle, agyonproducerelt hajmetál lemezek hasítottak. Az "Outrider" tehát rossz csillagzat alatt született, már csak azért is, mert eredetileg hosszabb (talán dupla) lett volna, de valaki betört Page házába és ellopta az összes demót. Így a zenészek gyakorlatilag "mankó" nélkül vonultak be a stúdióba. Talán ezért van, hogy a lemez csupán 40 perc hosszú, és van rajta három instrumentális szám is (Writes Of Winter, Liquid Mercury, Emerald Eyes), amelyek viszont annak ellenére is tök jók, hogy Page azért nem egy modern értelemben vett, villámkezű gitárhős.

Mivel az anyagot javarészt Bonzo fia, Jason Bonham dobolta föl és az egyik számot maga Robert Plant énekli (The Only One), az "Outrider" bizonyos értelemben a későbbi Led Zeppelin reúniók előfutárának is tekinthető. Mindazonáltal el kell ismerjem, hogy Plantnél furcsamód emlékezetesebb teljesítményt nyújt énekesként John Miles (aki sajnos meghalt 2021 decemberében) és Chris Farlowe (Atomic Rooster, Colosseum). Az "Outrider" a Led Zeppelin szétszéledését követően megjelent, egykori taghoz köthető legzeppesebb lemez, amely szerintem az utolsó valódi stúdióalbumnál (In Through The Out Door, 1979) is jobb. A Coverdale/Page album nagyon Whitesnake-es lett, a Page-dzsel közösen írt "Walking Into Clarksdale"-re pedig túlságosan rátelepedett a korszellem (egyrészt a zenészek megöregedése, másrészt a grunge hangulat). Így meggyőződésem, hogy Page minden próbálkozása közül ez az a lemez, amelyik a legméltóbb a léghajósok maradandó örökségéhez...

Tartuffe