Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.wingertheband.com
facebook.com/Officialwinger

Lerágott már ez a csont, de bocsánatkérés ide vagy oda, a Metallica Winger poszterre dobónyilazása a "Nothing Else Matters" agyonjátszott klipjében, valamint az idióta kis Stewart Winger pólóba öltöztetése az akkoriban masszívan népszerű Beavis & Buttheadben - hogy finoman szóljak - nem használt a Winger karrierjének. Azóta állítólag mind James Hetfield, mind Mike Judge elnézést kért, de ezzel maximum kiengesztelték szegény Kip Wingert, viszont az okozott - szerintem dollárszázezrekben is mérhető - kárt helyehozni már nem lehet. Egy generáció szemében lett helyrehozhatatlanul nevetségessé téve egy olyan banda, amelyik képességei, teljesítménye alapján sokkal-sokkal többet érdemelt volna.

Szerencsére nem tudták elvenni Kip Winger és csapata kedvét a zenéléstől, pedig ilyen előzmények után azon sem csodálkozhatnánk, ha a Winger nyomtalanul tűnt volna el a rockzene süllyesztőjében. Szerencsére a kétezres évek első évtizedének derekától kezdve újra kedvük van együtt muzsikálni, és ha nem is mindig 100 százalékos a teljesítmény (mint egykor a "Pull" albumon), kifejezetten élvezetes lemezeket készítettek, rácáfolva minden megalapozatlan kételyre, rosszindulatú ócsárlásra. Talán nem telitalálat a hasonlatom, de nekem a Winger mindig is olyan volt, mint a heavy metal Totoja. Divat volt őket ekézni, de a zenészek elkötelezettsége, fölkészültsége, hovatovább: zsenialitása egyszerűen megkérdőjelezhetetlen.

A "Pull" (1993) egyébként nem véletlenül került szóba. A változatlan (és nyerő) fölállásban rögzített "Seven" (érted? a hetedik sorlemez) egyértelműen a "Pull"-hoz nyúl vissza ihletért. Ez olykor már túlságosan is nyilvánvaló, amikor gyanúsan ismerős dallamvezetések, hangzások, hangulatok, riffek kerülnek elő arról a tényleg hibátlan albumról. A Winger most nem csapong, mint az előző, "Better Days Comin'" lemezen, nem viszi túlzásba a merengő lírázást, nem erőlteti az összetett, már-már progos fölfogású nótákat: a dalok java része húzós, morcos, direkt, instant "dia-dal" az értő füleknek, még úgy is, hogy néha az a benyomásom, Kip Winger hangja már nem minden tekintetben a régi (azért még így is világklasszis).

Ez az 55 perc - ahogy már mondtam - valódi diadal, igazi győzelmi menet: győzelem a kétkedők, lesajnálók, piszkálódók, irigyek fölött. Ahhoz még nem volt alkalmam elégszer meghallgatni, hogy teljes bizonyossággal kijelentsem, de még az is előfordulhat, hogy a "Seven" a végén még a "Pull"-t is beelőzi nálam. Nagyszerű, érett, kellőképpen átgondolt, mégis őserőktől duzzadó alkotás. Nem kérdés, hogy toplistás. Nem kérdés, hogy az év egyik legjobb lemeze. Nem kérdés, hogy emiatt megannyi balfogást elnézek a Frontiers kiadónak. Nem kérdés, hogy piszkosul megnézném őket élőben. Nem kérdés, hogy fizikai valójában is megy föl a roskadozó polcra, a többi közé.

Tartuffe