Stardust: Kingdom Of Illusion (2023)

yyyy_42.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stardustaor.com
facebook.com/stardustaor

Iszonyatosan nehéz egy olyan lemezt követni, mint amivel a magyar AOR üstökös, a Stardust bemutatkozott 2020-ban. A "Highway To Heartbreak" egyrészt teljesen váratlanul ért bennünket, így meglepetésünk őszinte és a megdöbbenéssel határos volt (úgy gyorsult föl a 0-ról 100-ra, mint a Tesla Roadster: alig több, mint egy másodperc alatt), másrészt az a dalcsokor nemzetközi összehasonlításban is elképesztően jól sikerült; szinte minden egyes nóta potenciális rádiósláger volt - mármint, ha a rádiók játszanának még ilyen zenét. Persze "mucsai" hazánkban csak olyanok kapnak pl. Petőfi Zenei Díjat, akik - az egyébként tényleg epés és személyeskedő támadások ellenére - kormányrendezvényekre járnak szerepelni...

A lényeg, hogy annak idején a dallamos rock eddigi legjobb magyar formációja tényleg csillagporként, azaz váratlan égi áldásként hullott a fejünkre, és vastagon ránk telepedett, mert hosszú hetekig nem tudtunk kibújni a fülcsiklandozó dallamok varázsa alól. Azért ezt piszkos nehéz überelni! A zenészek - Horváth Ákos (Adam Stewart) ének, Marton Bence (Ben Martin) bőgő, Szabolcsi Bence (Facey) gitár, Hornyák Péter (Peter Horn) dobok, Nagy György (Dave Legrant) billentyűk - elképesztő nyomás alatt voltak tehát, hogy ne okozzanak csalódást sem a nekik 4 lemezes szerződést ajánló kiadónak, sem az elkényeztetett rajongóknak.

Többszöri hallgatás után is az a véleményem, hogy a "Kingdom Of Illusion" méltó folytatása a bravúrosan sikerült bemutatkozásnak, még akkor is, ha ez már nem nevezhető olyan veretes slágerparádénak. A dalok nagyon jók, a kidolgozás aprólékos, a hangzás letisztult, a hangszeres teljesítmény pazar, az egész valahogy mégis kevésbé fülbemászó, illetve karakteres. Nem láttam bele a dalszerzés és lemezkészítés folyamataiba, de van egy olyan érzésem, hogy ennek ahhoz is köze van, hogy míg az első album fölött Mark Spiro (Bad English, House of Lords, Giant) és Tommy Denander bábáskodott, most a Frontiers házi zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio segített bele a dalok megírásába, végső formába öntésébe. A mi jó öreg Sanyink pedig bizony kétélű kard...

A "Kingdom Of Illusion" becsületesen és példás fegyelemmel betartotta az AOR által diktált kereteket, jóllehet ezen az albumon - ahogy Horváth Ákos nyilatkozta - lendületesebb, húzósabb és riffesebb számok is helyet kaptak. A debütáció kapcsán azt a végkövetkeztetést vontam le, hogy: "A jövőben nem bánnék esetleg egy hangyányival több Toto-féle fineszt, Styx-féle progresszív élet, vagy Night Ranger-féle lendületet, de ezzel majd ráérnek a 3. vagy 4. nagylemezen, amikor már alaposan bebiztosították helyüket a Frontiers istállójában!" Azt kell mondjam, a lendületesség terén sikerült előre lépniük, de pl. a Toto-féle finesz nekem továbbra is kevés, egyedül a "Sarah" című szerzeményben érzem ezt az irányt - egyelőre ez is a kedvencem. A másik telitalálat nálam a Don Henleysen, "The Boys Of Summer" módjára lüktető "One First Kiss".

A bakelit lemezek játékidejére belőtt anyag hallgattatja magát, nekem talán még kicsit kurtának is tűnik, hiszen a kb. 47 perces játékidőből több mint 5 perc egy Cinderella földolgozás - "Don't Know What You Got (Till It's Gone)". Több külföldi oldal is kritizálta a választást, hiszen Ákos hangja annyira más, mint Tom Keiferé - engem ez speciel nem zavar, sohasem voltam Keifer-rajongó, viszont a dalt nem tartom túl erősnek; ennél sokkal jobb rock balladák vannak a modern zeneirodalomban!

Hangsúlyozom, a "Kingdom Of Illusion" abszolút méltó folytatása elődjének, csak kicsit több idő kell ahhoz, hogy a dalok beérjenek. A csillagpor ránk telepedése valamivel most tovább tart, de garantált...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika