Kiadó:
Massacre

Honlapok:
www.savagegracemetal.com
savagegrace1.bandcamp.com

Nem könnyű egy lemezt beazonosítani, még manapság sem, ha csak annyira emlékszel, hogy egy amcsi motorosrendőr van a borítóján, meg valami csaj is talán. Néhány hete ugyanis éppen ezt a feladatot próbáltam abszolválni, és beletelt némi időbe, míg sikerült. (De azért végül megugrottam.) Mint az hamarosan kiderült: a Savage Grace "Master Of Disguise" (1985) c. debütjét hajkurásztam digitálisan.

Járt nálam anno bakeliten, kazettára másoltam alighanem, azok pedig nincsenek már meg. 2012 körül - amikor már nem csak több száz LP-m és közel ezer CD-m volt, de terrabájtnyi MP3 is üldögélt a házi szerveren - kukáztam ezeket ugyanis az éppen aktuális költözésnél. Kicsit segített túltennem magamat az érzelmi sokkon, amivel ez a művelet járt, hogy a költöztető cég egyik alkalmazottja fölpakolta magának az összeset, így végül is nem a szemétben végezték. Vannak még jó emberek, na.

Mi a rosseb érdekes ebben a sztoriban? Maximum az, hogy éppen akkor jutott eszembe újra előásni ezt a pre-thrash speed-power alapvetést, sok-sok év elteltével, úgy, hogy annak idején se nagyon hallgattam igazán, amikor - mint az a kutakodás során kiderült - 37 évnyi csöndet követően újfent lemezzel jelentkezett ez a kult brigád. Még mondja valaki, hogy nincsen telepátia és nem működnek a mágikus erők ebben az elcseszett világban!

Nem igazán tudtam, mit várjak tőlük így, évtizedekkel a korábban megjelent két album után, ennyi idő alatt megfordult néhányszor a rockzene kereke oda és vissza. Mondjuk éppen ezért nem is csalódtam. Már csak Chris Logue alapító tag és gitáros reprezentálja az eredeti felállást, ez is ébresztett kételyeket, de leginkább attól tartottam, hogy a saját ízlésem lépett már át a negyedvonalas, szarul megszólaló, Európát koppintó-bevadító amerikai undergroundon. Főleg, hogy már '86-ban sem fogtak meg olyan rettenetesen. Így is lett, meg nem is.

Így lett, mert sok újdonság nincsen itt zeneileg, szarul szólnak megint a jelenlegi elvárásokhoz képest legalábbis, és hát a gitárszólók… - enyhén szólva sem ütik meg a kor színvonalát. Lehet, hogy ez '85-ben elment, de ma már nem igazán szalonképes. Kicsit viszont nem lett így, mert nosztalgikus üzemmódba kapcsolva magamat, most is élvezni tudom az echte metalt, főleg ha egy olyan énekes tolja az énektémákat, aki időnként kísértetiesen idézi meg a fiatalkori Halfordot. Szerintem ő teszi élvezetessé, élvezhetővé a muzsikát.

Örömmel üdvözöltem azt is, hogy a tempós számok közé bőségesen ékelődtek be lazább, dallamosabb nóták. Egy ősfan valószínűleg éppen ettől kap majd agyf@szt, de nekem jól esett a változatosság és egy kis múltba fordulás. Nagyjából ennyi a konklúzió is: a nagyon true arcoknak fog egy kellemes háromnegyed órát okozni a "Sign Of The Cross", még ha a világnak annyi szüksége is volt rá, mint halnak esernyőre. Ad egy újabb lehetőséget a hozzám hasonló iszapszemű rájáknak elrágódni azon, mennyivel jobb volt minden a nyolcvanas években. Márpedig gondolni kell erre sokat, mert ha létezik a mágia (és létezik, lásd fent), akkor ezzel tudjuk visszahozni az aranykort!

Kotta