Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Tudtam, hogy jön, mégis meglepetésként ért az új DGM album. Aki rendszeresen olvas minket és a mi "szemüvegünkön" keresztül követte a DGM eddigi pályafutását, az tudja, hogy minden elismerésem, sőt rajongásom ellenére évek óta növekvő frusztrációval kárhoztatom - na, ez talán erős, inkább: helytelenítem - a folyamatosan zsizsegő-zakatoló-dübörgő, s épp ezért meglehetősen egynemű hangképet. A több nem mindig jobb, aki pedig - ahogy múltkor írtam - lass(abb)an jár, talán tovább is ér.

Örömmel jelenthetem, hogy a DGM legénysége ezen a lemezen kicsit visszább fogta a tempót, s itt nyilvánvalóan nem a munkatempóra, hanem a bpm-re gondoltam. A változás persze nem radikális, a sound továbbra is erősen telített és most is akadnak erőltetett menetű, elszántan zajos dalok, mint pl. a "Leave All Behind", de már a lemezt nyitó "Unravel The Sorrow" jelzi, hogy ezúttal egy valamivel szellősebb hangzás, egy kevésbé kérlelhetetlen masírozás volt a vezérelv. Ennek azért van jelentősége, mert így az ének, a dallamok definiáltabbak tudnak lenni, s ennek az album érezhetően meg is akar felelni. Hallga' csak a már-már AOR-osan dallamos, mégis metálos keménységű, ezért a Circus Maximusra fölöttébb hasonlatos "Journey To Nowhere"-t!

A zenekar azt nyilatkozta, hogy ezen az albumon föl akarták sorakoztatni gyakorlatilag a teljes stílus- és eszközkészletüket, ráadásul igyekeztek elsőbbséget adni a dallamok minőségének a furmányos technikai villantásokkal szemben. Szerintem ez nagyjából sikerült is. A dallamok most mintha megjegyezhetőbbek, maradandóbbak lennének, a számok pedig egy hangyányit direktebbek. Szerencsére Simone Mularoni a szólók tekintetében nem alkuszik, igen furcsa, dupla hangszedős Telecasterével olyanokat dörgöl az arcunkba, hogy attól kódulunk. A billentyűfanoknak (mint amilyen én is vagyok) viszont van egy jó és egy rossz hírem: a jó az, hogy Emanuele Casali most elhagyta az előző lemezen itt-ott hallható diszkós hangszíneket; a rossz hír mindössze annyi - ezt a gitársoviniszták még alighanem örvendetes körülménynek is minősítik -, hogy nem minden dalba jutott billentyűszóló...

A "Life" elődjénél változatosabb arculata megmutatkozik a már említett "Journey To Nowhere" határozottan circus maximusos hangulatában, de például a "The Calling" is olyan, mintha az Evergreyt hallanám. Ugyanakkor a "Find Your Way" szinte AOR/hard rock-jellegű rádiósláger, míg a DGM-től szokatlanul instrumentális, kicsit vajaspistás "Eve" lényegében jazz rock a közepén olyan billentyűszólóval, hogy menten besírok tőle, amint meghallom. Nem tökéletes az album, de hosszú ideje a legjobb DGM anyag, december végén meg megy is föl szépen a toplistára.

Tartuffe