Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Diego, Gianfranco és Maurizio, e nevek kezdőbetűjéből áll össze a titokzatosnak tűnő DGM név. A csavar ott van a történetben, hogy ma már senkit sem hívnak így az együttesben. Diego Reali gitáros (aki egyébként roppant jól penget ám, s ennek ékes bizonyítéka a demója, valamint HeviDence nevű Fronties-os projektje!), Gianfranco Tassella dobos és Maurizio Pariotti billentyűs 2005-ig mind elhagyták az általuk alapított formációt, de nem mint valami süllyedő hajóból, pánikszerűen menekültek, hiszen a Mularoni-Casali páros nemcsak a folytonosságot biztosították, de vezetésükkel (különösen Mark Basile énekes 2008-as csatlakozása után) még magasabb szintre is tornázta föl magát a csapat.

Jómagam a 2009-es "Frame"-től datálom a DGM-mel kötött kebelbéli barátságomat, jóllehet a még Titta Tani énekessel készített "Different Shapes" (2007) sem volt gyönge anyag (sőt!). Viszont évek óta panaszkodom, hogy nekem a DGM albumok nagyon egyneműek. Eddig elsősorban a túl sűrű hangzásra, a kérlelhetetlen darálós, döngölős ritmusokra mutogattam, de most először gondolkodtam el azon, hogy amilyen hiper-dallamos ez az egész, valójában egyetlen dallamfoszlányt sem tudok a nótákból megjegyezni. A lényeg, hogy a mi viszonyunk nem felhőtlen. Azért a legutóbbi, 2016-os albumot (The Passage) megdicsértem, mert legalább tett egy lagymatag, nem túl meggyőző kísérletet arra, hogy befogadhatóbb, szellősebb, kevésbé sietős legyen.

A "Tragic Separation" (amely egy újabb fél-koncept anyag) éppen olyan, mint az elődje, ezért vannak rajta nagyon szerethető pillanatok, elsősorban ott, ahol kicsit belassulnak, és nem akarnak negyed órányi riffet és lábdobmunkát belesűríteni mindössze négy percbe (Surrender, Hope, Tragic Separation, Land Of Sorrow). Pontosan ezért szerettem a billentyűs, Casali másik bandáját, az Astrát (pl. From Within) és főleg Mularoni Geoff Tate-tel közös projektjét, a Sweet Obliviont. Ott nem volt minden olyan, mintha egy hurrikánban próbálna állva maradni az ember, és valahogy a dallamok is hozzáférhetőbbnek, fülbemászóbbnak tűnnek.

Azért meg kell jegyezzem, Mularoni bármulatos virtuóz (Casali néhány hangszínnel, kütyüvel kicsit kihúzta nálam a gyufát: hallga' csak a "Turn Back Time" intróját!), minden egyes gitárszólója technikailag kifogástalan, dallamos, aprólékosan kidolgozott, hihetetlen energiáktól duzzadó. Azért néha tőle is szívesen meghallgatnék néhány lassan kibontakozó, fokozatosan fölépített, amúgy Gilmour-módra érzelmes és dallamos témát. Most belegondolva, minden elismerésem, sőt, csodálatom mellett azt hiszem, a DGM-mel a túlpörgetettség, a fölfokozott sebesség a gondom, ami önmagában véve nem zenei erény, és még az autóban ülve sem élvezem különösképpen – nagymotoron meg konkrétan halálfélelemmel tölt el. Szóval azt üzenem a DGM legénységének: ez megint egy nagyszerű anyag, de azért lass(abb)an járj (mint pl. a "Land Of Sorrow" szimfonikus japán bónusz verziójában) és tovább érsz – nálam biztosan!

Tartuffe