Magnum: Here Comes The Rain (2024)

magnum-here-comes-the-rain.jpg

Kiadó:
SteamHammer

Honlap:
www.magnumonline.co.uk

Sajnálatos módon a Magnum valószínűleg utoljára dörrent meg: bármennyire is megbízható csapatként tekinthetünk a brit AOR legendára, lehetséges, hogy kényszerűek lesznek letenni a fegyvert, hiszen a banda egyik alapítója, fő zeneszerzője és gitárosa, Tony Clarkin rövid betegség után váratlanul elhunyt.

52 év. Ennyi ideje van a nemzetközi porondon a Bob Catley frontemberrel híressé vált együttes, és ugyan volt egy kisebb megszakítás a zenei együttállásban, ha elgondolom, hogy jómagam 53 éves vagyok, nem tudok tisztelgés nélkül írni (egy kézzel ütöm a billentyűket) egy ilyen patinás formációról. Szinte közhelyszámba megy, hogy a művészetekben – főleg a könnyűzenében – az igazán kreatív korszakukat a húszas éveik derekán érik el a zenészek, nos, a Magnum 2012 óta megjelent albumjai – melyeknek recenzióját blogunkon is olvashattad – akkorát dörrentek, mint a névadó fegyver, rácáfolva előbbi állításomra és még sokunkéra – persze azért valljuk be, valóban nem ez a jellemző karrierív. (Hát, ha még azt is hozzátesszük, hogy Catley szólókarrierét 50 évesen indította, aminek három, Gary Hughes-zal közösen alkotott lemeze minden vonatkozásában felveszi a versenyt a legkiválóbb Magnum lövésekkel, akkor nem csodálkoznánk, ha a tehetség idővel járó romlásának ellenszerét Catley DNS-éből nyernék ki.)

A Magnum egyedi hangszeres és dallamvilágával azon csapatok közé tartozik, akiket bármelyik szerzeményük pár hangja után büszkén azonosíthatsz, bizonyítván tökéletes rálátásodat a metal zenei életre 😊. Az persze igaz, hogy a lemezek nem biztos, hogy a riffhalmozós thrasherek kedvencei lesznek, hiszen a Magnum erejét mindig is a dallamvilág és a finom, precíz harmóniák jelentették, de biztos vagyok abban, hogy remek kapucsapatként szolgálhatnak bármelyik barátnő számára, akiknek egyébként a hajuk állna fel, ha meghallgatnának egy virtigli Slayer performanszot. Azt még hozzá kell tenni, hogy az együttest a múlt században a progresszív jelzővel is felcímkézték, ami ma már megmosolyogtatónak hathat, hiszen ebben az értelemben az idő elment mellettük, és még egy Dream Theater-i progger is – pedig a stílust Álomszínházék előtt vagy harminc évvel feltalálták – annyi előremutató elemet találhat a Magnum zenéjében, mint ahány békegalamb repked Oroszországban.

A "Here Comes The Rain" egyébként követi az ezredforduló utáni albumok zenei módszertanát, azt a finoman meghangszerelt, aprólékos és dallamorientált megközelítést, ami akkor sem válik unalmassá, ha az általuk teremtett korlátok mögül most sem léptek ki. A recept tehát ugyanaz, aminek a végeredménye 10 kompakt sláger, ízes gitárjátékkal és még ízesebb billentyűszőnyeggel, de ha kell, olyan apró, színesítő elemek integrálásával, mint a "Blue Tango" ős rock n' rollos hangulatteremtése az elmaradhatatlan Hammond-varázslattal, a "The Seventh Darkness" fúvós bolondozása, vagy az "I Wanna Live” – a cím szívszorító a történtek fényében – billentyűs filmzenei betétje.

A záró szerzemény aztán röviden összefoglalja a Magnum erényeit és zenei felfogását: rövid feszültségfokozás után refrénnek is beillő verze, majd az ősprogresszió néhány elemének felvillantása, az elmaradhatatlan billentyűvel, mindez olyan tökéletes hangulati egységben, ami mögött ott áll a fél évszázados tapasztalat és az eredendő tehetség.

Nem gondolnám, hogy lenne méltóbb befejezése e rendkívüli pályafutásnak, amiben a Catley-Clarkin páros közti mágia tökéletesen prezentálja, hogyan tudott a zenekar ennyi ideig aktuális maradni, anélkül, hogy felesleges modernkedésbe mentek volna át, olyan tradíciók tiszteletben tartásával, melyek úgy látszik időtlenek és kortalanok. Az eső pedig hulljon egy gitáros emlékére…

Garael

Címkék: lemezkritika