Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.hammerfall.net
facebook.com/hammerfall

Nézzük csak meg, milyen "true metal" megjelenéseket hozott 1996, illetve 1997, az a bűvös év, amikor a Hammerfall – a későbbi évekből visszautalva – a tradicionális stílus megváltójává változott, egy olyan, korábban tökéletessé csiszolt zenei és szövegi eszköztár felelevenítésével, ami a csapat megjelenésével sem megújulni, sem minőséget ugrani nem tudott, ugyanakkor képes volt arra, hogy a fősodorrá váló grunge-ba, modern metalba, pop-punkba belefeledkezett ifjúság a homlokára csapva csodálkozzon rá a "Glory To The Brave"-re: jé, ilyen is van?

Tehát 1996: Helloween: The Time Of The Oath, Stratovarius: Episode, Manowar: Louder Than Hell, 1997: Bruce Dickinson: Accident Of Birth, Rhapsody: Legendary Tales, Yngwie J. Malmsteen: Facing The Animal. Impozáns lista, aminek bármely darabja köröket vert rá a svédek a Stormwitch zenei örökségét egy kis Manowarral vegyítő debüt albumára, ebből következően szinte rejtély, hogyan is sikerült ennek az egyébként szórakoztató, de máskülönben öt évvel korábban valószínűleg elsikkadó lemeznek elhozni a "heavy metal resurrection"-t. Ami biztos, a fiatal zenészek naiv rajongással, és a csikóévek viháncolásával vetették bele magukat a metal stílusainak addigra mozaikszerűvé vált – mások szerint rongyszőnyegre hajazó – többszínű és az egységet csak nagyon lazán értelmezhető forgatagába, ami ezzel egyidőben az extrém stílusok undergroundban burjánzó, ám kultikussá nemesedő bandáit is életre hívta.

Persze, lehet, hogy a fiatalok már unták a régebbi "zászlóvivőket" és meg sem hallgatták, sőt egyenesen elutasították az ebben az időben a stílusban megszülető, káprázatos tradicionális szereplőket, így a Hammerfall tulajdonképpen kvázi versenytárs nélkül maradva tudta újra ráirányítani a figyelmet a korábbi uralkodó színtérre. (Mindezt azonban már úgy, hogy sem a tradicionális heavy/power metal, sem az amerikai hard rock csapatok nem voltak képesek a stílusok sokfélesége között olyan hegemóniát és kereskedelmi sikereket produkálni, mint pár évvel azelőtt. A mainstream színtere többszereplőssé vált, az újabb és újabb megszülető stílusok pedig vagy nagyot durranva, kipukkadt lufiként tűntek el két-három évnyi tündöklés után, vagy bebetonozva a közfigyelembe osztották újra az egyre felaprózódó piacot. Ha pedig az összeesküvés-elméletek híve vagy, még az is megfordulhat a fejedben, hogy a zeneiparban szó sincs tehetség, vagy hiátus általi kiemelkedési lehetőségekről: a "big brother", vagyis az említett zeneipar vezetői döntenek arról, mi is legyen a következő "nagy durranás", már ha maga a metal sem vált avíttá kereskedelmi, vagy továbbmegyek, generációs szempontból, mert sajna a rock nem örök és nem elpusztíthatatlan – bár erről Kotta kolléga, mint közgazdász, biztos hitelesebben tudna véleményt nyilvánítani.)

A Hammerfall mentségére legyen szólva – nem, mintha valamiért magyarázkodniuk is kellene az őszinte, nem a profit miatti stílus-felvállalásért –, sok más, tehetségesebb társukkal ellentétben sosem váltak a közeg paródiájává, holott a felhasznált eszköztár, a kötelező sémák, melyeket a csapat tökéletes nyugalommal és természetes magatartással használt (ki), szinte ab ovo predesztinálta volna őket erre. Az is igaz, hogy – jóllehet, jókor voltak jó helyen, és igazán gyenge albumot az egyszeri megingástól (Infected) eltekintve, soha nem adtak ki – igazából azért hiányzott az a bizonyos szikra, mellyel az ismertetőm elején felsorolt és a resurrection évében is aktívan alkotó bandák rendelkeztek és amivel aztán ki tudtak volna törni a másodvonalból.

S hogy mi is ez a szikra? Talán az a képesség, amivel a már unalmassá koptatott sémákat akár csak részben is, de valami újjal, mással tudták volna kiegészíteni, azok tökéletes alkalmazása ugyanis nem elég ahhoz, hogy igazán kiemelkedőt alkothassanak. A másik – szerintem neuralgikus pont – Joacim Cans, akinek magas fekvésű hangja inkább volt idegesítő, mintsem releváns hatású, és hősünk hiába rendelkezett megfelelő dallamszerzési képességgel, orgánuma – vagy annak hiánya – a harcias témák tolmácsolásához nem (volt) eléggé "epikus", esetleg bravúros jellegű, így el is maradt a gitárosok által nyújtott teljesítménytől.

S most ezek után szeretném azt írni, hogy az új album új minőséget is teremtett, legalább hajszálnyival többet, mint az ezt megelőző három lemez, de sajnos nem igazán tehetem. Bár a nyitó "Avenge The Fallen" döngölős indulóját a Manowarnak sem kellene szégyellenie – jóllehet a dallam ismerős korábbról –, a további dalok idomulnak ahhoz a hangzásvilághoz, amit a csapattól megszokhattunk, ebből fakadóan tehát tulajdonképpen nem tudok semmibe sem belekötni, talán csak Cans teljesítményébe, akinek elvékonyodott a korábban sem acélos hangja, és egysíkúságával nem képes a zenei és szövegi érzelmi árnyalatok vokális követésére.

Amennyiben tehát tetszett az utóbbi évek Hammerfall termése, most sem fogsz csalódni, sőt, véleményem szerint az "Avenge The Fallen" egy paraszthajszálnyit jobbra is sikeredett, mint az elmúlt 10 év "kalapácsos" albumai – ami főleg a gitárszólók dallamos és igazán élvezetes jellegéből fakad –, de ha a már ezerszer hallott klisék példás prezentálásán kívül másra is vágysz, ne ezzel az albummal próbálkozz.

Garael