Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.impellitteri.net

Klasszis, egyéni stílussal rendelkező, villámkezű gitáros, pipa. Kiemelkedő hanggal és dallamérzékkel rendelkező énekes, aki már számtalan alkalommal bizonyított, pipa. A thrashből érkező, nyolckarú-nyolclábú dobos (Paul Bostaph a Slayerből és a Kerry Kingből!), pipa. Bikabőgető hangzás, a két kulcsfigura "ősidőkre" visszavezethető kohéziója, pipa. Pipa, pipa, pipa… Meg én is pipa vagyok, de nagyon, mert van itt minden, ami egy kiemelkedő lemez előfeltétele, csak egy dolog nincs: értékelhető dal. Illetve vanni van, mert aki szereti az olyan riffelős, arpeggiós, groove-os darabokat, amelyek tulajdonképpen csak verzékből állnak, és amelyekből zeneszerkesztő programmal vágták ki a dallamokat és refréneket, az minden bizonnyal nem érti, miért is lenne kedvem egy "delete" gombnyomással a helyére küldeni az új Impellitteri bithalmazt.

Persze most mondhatjátok, hogy Impellitteri gitárjátéka önmagában is elég ahhoz, hogy élvezhető legyen az album, én azonban úgy vagyok vele, hogy ha elég, akkor lehetett volna az "elegebb" is – magyarán jobb. Ráadásul én ezeket a köröket már annyiszor megfutottam az ezt megelőző három albumon, hogy ezúttal nincs már kedvem zenei mikroszkóppal keresni a nekem tetsző momentumokat, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a "Venom"-tól kezdve a csapat tulajdonképpen ugyanazokat a lemezeket írja meg, és még a rohanós tempón sem változtatnak, ami pedig biztos nem lenne annyira kivitelezhetetlen – ráadásul még a mi fejünk sem esne szét a tömény hangjegydarától.

Lehet egyébként, hogy látens módon a fiúk is érezték a dallamszegénységet, mert a klipnóta nem véletlenül lett az "Out Of My Mind (Heavy Metal)", hiszen ebben található az egyetlen dúdolható refrén, bár egyszerűségében ez is annyira tufa, hogy le kellett ellenőriznem a lejátszót, vajon tényleg az az együttes játszik-e, aminek albumjain fület gyönyörködtető többszólamú vokálok voltak. (A másik dallamosabbnak nevezhető "Gone Insane"-t meg már annyiszor megírták, hogy képtelen vagyok új szerzeményként tekinteni rá.) Nem gondoltam volna annak idején, hogy visszasírom még a modernkedő "Pedal To The Metal"-t, de mit csináljak, ha nem bírom megemészteni azt, ahogy Rob Rock tehetségének ellentmondva üvölt, kiabál, kántál a dalokban, és olyan dallamokat hoz, amelyek kevesek lennének egy afrikai törzs tánc közbeni transzba eséséhez is, pedig hát ott aztán tényleg a ritmus a lényeg.

S hogy valami jót is mondjak – nehéz! – egy-egy villanásnyi időre Impellitteri azért képes tetszetős megoldásokra – és most emelkedjünk azon felül, hogy milyen bravúrokra képes a faszi, mert az egy másodpercben lejátszott hangok mennyiségétől nem tudok térdre borulni – a nyitó "Warmachine"  hirtelen doomba átbrummogó groove-ja, vagy a "Wrathchild" tényleg szép és dallamos szólója a második perc tájékán valóban el tudja bűvölni az embert, de nekem már nem kéne ennyi bizonyíték arra, hogy a zenész mekkora spíler.

A lemez tehát számomra unalmas, egyhangú, sőt a gitárjátékot leszámítva ötlettelen is, ráadásul mint azt fentebb írtam, önismétlő és a múlt fényében egyenesen kiábrándító. Le kellene már venni a lábat a pedálról, mert ez az őrült rohanás lehet, hogy sportmutatványként elismerésre méltó, zeneileg azonban kapufa. Vagy inkább öngól.

Garael