Kiadó:
Stormspell Records

Honlapok:
facebook.com/sacredmetalband
stormspell.bandcamp.com/album/fire-to-ice

Amikor a lemez felvezető klipjét végignéztem/hallgattam, öklömet a magasba lendítve kiáltottam: ez az! Nem, nem a régi hálószobai teljesítményem visszatérésének örültem ennyire – bár még nem tartok ott, mint Voltaire, aki mikor először csődöt mondott az ágyban, nagyot legyintve csak ennyit mondott: egy gonddal is kevesebb –, buzgalmamat az a remény szította fel annyira, hogy…

De először is ugorjunk vissza az időben, majd huszonöt évet, mikor először hallottam meg egy debütáló svéd euro-power metal alakulat, a Lost Horizon "Highlander" című dalát, ami rögtön újradefiniálta az epikus heavy/power metal fogalmát, olyan sztenderdet állítva fel, amitől az underground összes ótvar hangzású, ebben a stílusban mozgó "underrated" true metal csapata összesz@rhatta magát, nem beszélve az akkor még csikóéveit élő, és rögtön ihletet kapó Tobias Sammetről, valamint a metal királyának önmagát kikiáltó Manowarról. A már címében is a grunge hordáknak szánt kijózanító fülest magában hordozó szerzeményt ráadásul az a Daniel Heiman énekelte – mit énekelte, sikoltotta, áriázta, suttogta, kiáltotta – világgá, aki ezzel az egyetlen cselekedetével azonnal a klasszikusok közé emelkedett, valahová oda, ahol Rob Halford, Bruce Dickinson és Michael Kiske a legszebb éveikben emeltek önmaguknak trónt.

A Sacred lemezét végighallgatva aztán örömöm némileg megcsappant, mert ugyan mind a hangszeres, mind a vokális szekció – jegyezzük meg jól Gustav Blide nevét – zenei talentumban felveszi a versenyt a Lost Horizonnal, de sajna nem tudják produkálni azt a skandináv szikársággal felépített, rideg és misztikus világot, amivel a svédek egy új alstílust teremtettek, sőt, a bandából kinövő Heeddel még tovább is mentek a lenini, izé, a kreativitás kockaköveivel kirakott, a powert új dimenziókba helyező úton.

Persze abban sincs hiba, amit a szintén svéd zenekar elébünk rakott, csak hát igazából abból főztek, amiből már oly sokan: a kondérból tehát már túl sokan ettek előttünk ahhoz, hogy az egyébként jóízű fogás után még repetát kérjünk. Igaz, ami igaz, hogy a "Nights Of Madness"-szel, a "Fire Of Ice"-szal, vagy különösen a lemezt záró "The Flying Dutchman"-nel úgy tudják az Iron Maiden eszköztárát háziasítani a skandináv power erejével, hogy abban hibát nehéz találni. Ráadásul a dalok önmagukban is megállják a helyüket, ami nemcsak elismerendő instrumentális produktumot takar – az ikergitáros megoldások tetszetősen és ízléses eleganciával osztják maguk között szét a ritmust és a virgás szólók szerepét, kár, hogy a vékony hangzástól kissé erőtlenül hat a dolog –, hanem figyelemre méltó dalalkotói tevékenységet is, ebbe pedig még az is belefér, hogy minden epikus metal stílus nagymesterét, a Savatage-t is megidézzék, bár csak amúgy látens módon.

S hogy mi mindebből a tanulság? Egyik oldalról az, hogy régen minden jobb volt – no, most vertem keresztbe Kotta kolléga Marsbéli Krónikás nagyszerű kritikájának amúgy elvitathatatlan megállapítását, csak hát a húsz évvel ezelőtti teljesítményeknek van egy behozhatatlan előnyük a maiakkal szemben, mégpedig az, hogy én is húsz évvel fiatalabb voltam –, a másik oldalról pedig az, amit a Sacred lemeze is megerősített: létezik egy olyan szintű teljesítmény, amit egyszer, legfeljebb kétszer lehet megismételni, pláne nem két évtizeddel később. Ezen megállapítást pedig a "Fire To Ice" sem tudta megcáfolni.

Garael