Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.avantasia.com
facebook.com/avantasia

Matekozzunk? Matekozzunk! Ha két zenei függvényből az egyik értelmezési tartománya a legelső és legutolsó Edguy, a másiké a legelső és a jelen ismertető tárgyául szolgáló Avantasia lemez, az értékkészleteket pedig ezek színvonalát jelölő egyestől a tízes érték jelenti, akkor az Edguy függvény egy 5-8 közötti értékkészlettel bíró, fordított parabola, aminek legmagasabb értéke 8, legalacsonyabb pedig 5, az Avantasia függvény pedig egy fordított exponenciális függvény, aminek legmagasabb értéke az első három-négy album esetében 10, jelen lemez esetében pedig 5. Ja és a két függvény az 5-ös értéknél metszi egymást. Oké, rendben, gondolom a kedves olvasó haja most áll égnek, a humán irányultságúaké azért, mert nem értik, mit zagyválok itt összevissza, a reál orientáltsággal bíróké pedig a pontatlan megfogalmazásért, de az biztosan kijelenthető, hogy az Edguy és Avantasia albumok 2025-re egymásba értek, mind színvonalban, mind a felhasznált eszközkészletben.

Nem véletlen, hogy Tobias már az ezt megelőző lemezen sem igen erőltette a valamikori Avatasia operák tartalmi és muzikális folytonosságát, valamint az arra épülő érzelmi-dramaturgiai ív stílust meghatározó jelenlétét. Kijelenthetjük, hogy ha az "A Paranormal Evening with the Moonflower Society" gyakori kacsingatásokkal idézte fel az Edguy valamikori euro-power alapú zenei világát, akkor jelen lemez kis túlzással felfogható egy szimfonikus háttérrel feltuningolt, többszereplős Edguy albumnak, ráadásul nem a legjobbnak, ahol a színvonalat a meghívott vendégek próbálják fenntartani, hol nagyobb, hol kisebb eredménnyel.

Ezek után talán érthető, hogy Sammet a "Here Be The Dragons"-t eredetileg szólóalbumnak szánta: a végeredményt tekintve végül az is lett, leszámítva a vendégeket, mert a lemez ott találkozik a rockoperára jellemző stílusbeli eszközök halmazával – na, már megint matek –, ahol a párhuzamosok – vagyis a végtelenben. Oké, lehet, hogy túloztam, mert szinte minden dalban van egy csipetnyi Avantasia, csak hát ezeket korábban már mindet hallottuk, és ha az ismerős, újrahasznosított elemek mindegyike hagymaként csípné a hallgatók szemét, a legutolsó dal végére olyan kollektív zokogásba törnének ki, amilyet az Avantasia sírgödrénél tapasztalnánk. Bár lehet, hogy ott is állnak.

Kezdésnek aztán a "Creepshow" rockos, bolondozós világa gondoskodik arról, hogy mondjuk a "King Of Fools" jusson a megveszekedett rajongó eszébe – a dal egyébként nem rossz, már ha a kissé bazári hatásvadászatot iróniának tudjuk be. Tobias remekül ért a "nagyepika" írásához, alkotásaiban mindig kiemelkedő szerep jut a gyakran nyolc percen is túlnyúló, többszereplős daloknak, melyekben tökéletesen tudja megidézni a meghívott vendégek zenei világát. Ezúttal azonban csak egy duettre futotta, ahol az énekestárs, Geoff Tate, amiből egyértelmű, hogy Sammet a Queensryche valamelyik korszakának stílusát hívta elő – sajnos azonban ezúttal az unalmasét. Nem mondom, hogy hallgathatatlan eredményt kaptunk, de a jól megcsípett hangulat önmagában nem képes végig fenntartani a figyelmet, Tate pedig az utóbbi időkben rá jellemző művészinek gondolt, ám igazából enervált stílusban lombozza le a kedélyeket.

Avantasia nem létezhet Michael Kiske nélkül, nem győzöm kihangsúlyozni, hogy az első album "Reach Out For The Light" duettje Kiske tulajdonképpeni coming out-ja volt, amivel a kurvalét nyomorúságát elfogadva ő maga is rájött, hogy neki bizony heavy metalt kell énekelnie. Ennek megfelelően az album címadó dala egy sztenderd euro-power dal, ami nem is lenne rossz, ha nem írta volna meg Tobias az elmúlt húsz évben már vagy egy tucatszor, nem győzve a hallgató fejébe döngölni: ebben a stílusban Kiske a király és punktum!

A "The Witch"-csel és Tommy Karevikkel érkezünk el végre a szokásos Avantasia minőséghez – a kissé filmzenei kezdés után berobbanó kórus és a sejtelmes, misztikus dallamtéma telitalálat, Karevik tehetségéről pedig úgy gondolom, nem kell vitát nyitni. Ronnie Atkins betegsége ellenére is vállalta feladatot, és bár hangján érződik némi fátyolosság, maga a "Phantasmagoria" talán a legjobb euro-power darab a lemezen, ahol a dallam úgy löki felfelé az adrenalinszintet, mint mikor nyolcadikos korodban matekból hívtak ki felelni, pedig neked éppen az járt a fejedben, hogyan menjél oda Pannihoz bevallani , mennyire is tetszik neked.

A szokásos Magnum adag Bob Catley-vel ezúttal azonban nem tudja hozni az elvárt szintet, az anyacsapatra jellemző karakteres világot Tobias – és maga Catley – tökéletesen kimaxolta a korábbi lemezeken, így ez most úgy süllyed bele a rutin mocsarába, ahogy néhány hazai országgyűlési képviselő zsigerből jövő szitkozódása középről onnan és innen.

Érdekes, hogy Tobias ismét képes volt thrash jellegű dalt írni, csak hát az "Unleash The Kraken" – amiben az énekes szólóban nyomja – stílusából eredően nehezen illeszthető bele a kórusos, refrénorientált világba. Ettől függetlenül a gitárszólók megmentik a dalt az unalomtól és hát van annyi pikantériája a dolognak, hogy ne érezzük azt hallgatás közben, mintha valaki drogot csempészett volna az italunkba és hirtelen egy porcelánboltban találjuk magunkat, ahol éppen elefántcsordák próbálnak balett táncot ejteni.

De nem is szaporítom tovább a szót, a "Phantasmagoria" mellett a lemez második legjobb darabja szintén egy Helloween parafrázis (ismét Edguy analógia), amiben a H.E.A.T énekes, Kenny Leckremo mutatja meg, hogy a számára kissé stílusidegen szerepben is tökéletesen helyt tud állni a speed-veterán Tobias mellett. A zárás aztán tökéletesen fogalja össze a "Here Be Dragons"-ról alkotott véleményt: hiába Roy Kahn, a se íze, se bűze zárszóból az derült ki, hogy mire Tobias idáig eljutott, már ő maga is unta az egészet.

S ezek után, mint fekete öves Avantasia rajongó, mit is írhatnék? Mester, úgy érzem, ideje a pihenésnek, mert az önismétlés nemcsak a hírnévnek árt, de a kreatív áramlatokat is képes úgy befolyásolni, hogy abból még a nosztalgia sem lesz képes élvezhető végeredményt produkálni. Kellemes pihenést és meditációt – persze a sárkánynak is! (Ja, de hova tűnt Jorn Lande?)

Garael