Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.gotthard.com
facebook.com/Gotthard

Nem kérdés, hogy amíg Steve Lee élt és alkotott, a svájci Gotthard volt az öreg (riherongy) kontinensünk egyik legjobb hard rock bandája. Az Ausztráliából visszaimportált Nic Maeder ugyan jó képességű frontember, de nem egy Steve Lee kategória (és meggyőződésem, hogy ez nem csak nosztalgia), a vele készült albumok pedig hiába kapaszkodnak, nem érik el a klasszikusok (pl. Lipservice, Domino Effect, Need To Believe) színvonalát.

A legutóbbi lemez (#13) öt évvel ezelőtt jelent meg, így talán nem volt abszolút légből kapott abbéli reményem, hogy a megfelelő rápihenés után most talán bomba formát tudnak nekünk mutatni. Amit a lejátszás elindítása után az első tíz percben hallottam, óvatos mosolyt csalt az arcomra, de a mosoly azután szép lassan le is olvadt az ostoba, egyre ráncosabb pofázmányomról.

Egy karcos, ígéretes beköszönő után következik a lemez legjobb nótája, a "Thunder & Lighting". Már majdnem Steve Lee-minőség! A harmadikként érkező, erősen Bon Jovi ízű "Rusty Rose" is teljesen rendben van. Ezzel a kezdéssel azonban – mint kiderült – jól megvezettek minket (engem), mert a továbbiakban visszazökkenünk a Nic Maeder-éra sajnálatos középszerűségébe.

A Beatles "Drive My Car"-jának hard rock földolgozása tök jópofa, de egy kb. 40 perces albumra fölöslegesnek (értsd: indokolatlan tölteléknek) tűnik. A "Boom Boom"-ban ugyan van kraft (a rövidke Hammond-szóló külön tetszik), de elég sablonos a dal. A "Devil In The Moonlight" "clipped" vagy "muted" gitárriffje rendkívül tetszetős, de a katyperrysen "óóóóó"-zós refrén tönkre vágja az egészet. Az albumot záró, herflis "These Are The Days" pedig akkora Aerosmith nyúlás, mint atom.

A "Stereo Crush" kétségkívül sztereó, de "crush"-ról (zúzdáról) én nem mernék beszélni. Ha kizárólag a Lee halála óta elmúlt időszakot (kb. 15 évet) veszem alapul, ez a Gotthard jobbik lemezei közül való, ha pedig a teljes munkásságot nézem - nos, akkor valahol hátul kullog a sorrendben.

Tartuffe