Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.heatsweden.com

Kenny Leckremot a legutóbbi Avantasia albumon hallottam utoljára, ahol szegény Tobiasnak annyi esélye volt az együtt alkotott duettben Kennyhez felnőni, mint Adyhoz a lírába öntött Tökmag Jankóknak. A legutóbbi H.e.a.t albumot ugyan nem hallottam, de Lecremo teljesítménye és a "Force Majeure"-ről olvasott kedvező kritikák hatására kedvem szottyant az időutazásra: a "Welcome To The Future" azonban címe ellenére nem a jövőt, hanem a múltat, és azon belül is a nyolcvanas éveket idézi meg, ami a stílus aranyévtizedét tekintve azonnal megbocsáthatóvá teszi a kissé félrevezető jövőértelmezést.

Jóllehet, Lecremo hangja ráspolyossága és "áriázós" jellegét tekintve különbözik a klasszis Erik Grönwallétől, ám ez az az eltérés, amit azonnal megbocsátasz, ha meghallod ezt a fémesebb, indulósabb orgánumot, ami mégis képes a hard rock kifinomultabb és sokszínűbb követelményeinek megfelelni, legyen az a már-már heavy metalba hajló keménység, Bon Jovis érzelembomba, vagy az AOR követelte érzékenység.

S hogy milyen az album? Könnyű dolgom van, mert igazából elég egyetlen együttes nevét leírnom, hogy képet kapjál a lemez alkotta stílusról – vedd csak elő gyorsan a Europe nyolcvanas évekbeli lemezeit, tuningold fel a hangzást korunk követelményei szerint, amibe belefér egy csipetnyi tuc-tucos darabolás, és máris felkészülhetsz belépni abba a tökéletesre csiszolt világba, amit a nagynevű elődök megteremtettek. No persze, Dave Dalone nem John Norum, pláne nem Kee Marcello, de a lemezen felhangzó szólók – amikből többet is el tudnék viselni – és a hangszeres dallamkövetés úgy felel meg a stílus sztenderdjeinek, hogy illeszkedni tudjon a múlt és a jelen elvárásaihoz is.

A referencia tehát adott, lássuk, mit tudtak vele kezdeni a fiúk? A kezdő "Disaster" szintipopos felütése azonnal visszarúg minket vagy 40 évet az időben, hogy a kissé egysíkú dobolás a mai – sajnos elterjedt – divatot kövesse, ám ezen túllépve megkapjuk a lemez talán legmetalosabb tételét, ami elvetve street rock blues alapú kiterjesztését, a Dynazty-féle dallamos fémbandák közelébe löki a bandát. Szerencsére a folytatás ennél már jóval változatosabb, a "Bad Time For Love" tökéletes múltidézést mutat be, hogy aztán a "Running To You" a pályája elején lévő Bon Jovi féktelen jókedvével teremtsen az idősebb generációnak nosztalgiából szőtt repülőszőnyeget a nyolcvanas évekbe.

A fiúk innentől fogva aztán példamutató fegyelemmel menetelnek végig a hard rock stílusárnyalatain: a "Call My Name" dallamait már első hallásra együtt tudod énekelni Lecremoval, akit a csúcsponton – kötelezően – Dave Dalone vált fel, hogy egy szentimentális szólóval idézze fel, miért is tudtak valaha az arénabandák a mainstream részesei lenni.

S ha már itt tartunk, természetesen a Scorpions sem maradhat ki a hatások megidézésből, az "In Disguise" a németek "Love At First Sting/Crazy World"-ös időszakának legszebb pillanatait villantja fel, hogy aztán a "The End" már az említett fő példaképpel, a Europe-pal igyon egy dallampertut – hallgasd csak Jona Tee billentyűs retropötyögését a vintage-hangszínre vett szintetizátoron –, illetve az újfent kiváló, hagyománytisztelő gitárszólót a kötelező háttérvokállal: ha a stílus elkötelezett híve vagy, nem hiszem, hogy nem fog elborítani a gyönyört okozó libabőr.

Folytathatnám, de minek, talán csak egy olyan pillanat van, amikor úgy érzem, hogy túltolják a fiúk a nosztalgiát: "Rock Bottom" címet adni a dalnak még akkor is akkora klisé, hogy a fal adja a másikat, ha egyébként a kibontakozó arénatéma ötös érdemjeggyel felel meg a stílus-memoriternek. Mindent összevetve, ha újdonságra vágysz, lapozzál, de ha fogékony vagy egy múltbeli izgalmas utazásra, akkor vágj bele, még akkor is, ha a cím hamiskásan a jövőt – ez legyen a legnagyobb kamu az életedben, aminek bedőlsz.

Garael