Kiadó:
InsideOut

Mostanában Neal Morse érezhetően új utakat keres. Nem tudom, ennek mennyi köze van ahhoz, hogy régi muzsikustársa, Mike Portnoy visszament a Dream Theaterbe, így jelenleg (talán végleg?) szünetelteti a Morse-szal közös projektekben való részvételt. Ezekről (The Neal Morse Band, Transatlantic, Flying Colors) egyébként is csak múlt időben beszélhetünk. Nem mellesleg Morse-ra rá is fért egy kis frissítés, a mániákus tempójú dalszerzés és a megszokás már kezdte negatívan befolyásolni a teljesítményét.

A Cosmic Cathedral névre keresztelt új projekt eredete egy Steve Hackett koncertre vezethető vissza, melyen Morse régi rajongóként vett részt, és sikerült személyesen is megismernie a legendás dobost, Chester Thompsont (Frank Zappa, Wheather Report, Santana, Genesis, Phil Collins stb.). Ebből azután két másik veterán muzsikus, Phil Keaggy gitáros (Glass Harp) és Byron House bőgős (Robert Plant, Dolly Parton stb.) bevonásával megalakult a Cosmic Cathedral elnevezésű kollektíva, és elkezdődött a próbatermi lekvárkészítés (dzsemmelgetés).

Állítólag (szerintem csak állítólag) a dalok kb. 80 százaléka ilyen laza próbatermi muzsikálásból, ötletelgetésből, imprózásból állt össze, de ez nem hallatszik rajtuk. Olyan kiforrott és összetett darabokról van szó ugyanis, amelyek normális esetben alaposan előkészített, időigényes, aprólékos szerzői folyamatot tételeznek föl. Na, ebből látszik, hogy itt istenáldotta, múzsacsókolta, rutinos művészekkel van dolgunk (vagy tipikus promó-dumáról). Természetesen Morse géniusza erre a projektre is alaposan rátelepedett, de a veterán mesterzenészek közreműködése adott az egésznek egy új patinát. Ettől lett egy kicsit amolyan jazz popos, Steely Dan fílingje az albumnak, különösen a rövidebb tételeknek (pl. Time To Fly, Walking in Daylight).

Napok óta figyelmesen hallgatom az albumot, és nem egyre fásultabb vagy érdektelenebb, hanem egyre lelkesebb vagyok tőle. Évek óta nem hallottam ilyen fincsi figcsiket, ilyen kísérletező kedvű, tét nélküli, éppen ezért atom laza, "groovy" jutalomjátékot Morse-tól! Persze itt is megy az "I sing for Jesus!”-féle igehirdetés, amivel nekem, személy szerint és alaphangon nem is lenne bajom, de ha reggeltől estig minden csak erről szól, az hosszútávon fárasztó tud lenni. Erről keresztényként is egy híres Terentius idézet jut eszembe: Homo sum, humani nihil a me alienum puto, azaz: ember vagyok, semmi emberi dolgot nem tartok tőlem idegennek…

A lemez egy 13 és fél perces nótával indít (The Heart Of Life), és alighanem ez a lemez legszpokszbirdesebb szerzeménye. Tuti, hogy ezt Morse készen hozta az "ülésszakokra". Az ezt követő három szám képviseli azt a bizonyos, korábban említett Steely Dan életérzést; szinte látom, ahogy Donald Fagen és Walter Becker (R.I.P.), akik mindig is elég fukarok voltak az elismerésekkel, egyetértőleg bólogatnak a háttérben. Az album elhagyhatatlan megatétele, a "Deep Water Suite" potom (!) 38 perc, és Krisztusnak arra a Péter apostolhoz intézett igéjére van fölfűzve, hogy "Evezz a mélyre, és eresszétek meg hálóitokat a halfogásra!" (Lk 5,4) Ezt persze lehet (és talán kell is) átvitt értelemben magyarázni: Ne légy felületes és sekélyes, hatolj a felszín alá, a dolgok mélyére! Kb. úgy, mint ahogy a Cosmic Cathedral gárdája tette zeneileg! Ez pont az ellentéte annak, amit a Disney művel a Star Wars univerzummal, amikor az Andor 2. évadának 3. részében szó szerint egy rave partiként vizionálja a birodalmi arisztokrácia lakodalmát! Nem tudom, ennél van-e még lejjebb...

Mi azonban nem filmes, hanem zenei blog vagyunk, így az én végkövetkeztetésem következő: a Cosmic Cathedral évek óta a Morse "univerzum" legjobb produktuma! Minden bizonytalanságot és kétséget félretéve jelentem ki: ott lesz az éves toplista élbolyában! "Launch out into the deep water!" Indeed...

Tartuffe