Kiadó
Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/wallofsleep

Doom. A súly zenei megtestesülése, a lassú hömpölygés mindent elsöprő ereje, a zene érzelmekre ható, néha spiritualitásba csapó jellegének megnyilvánulása – szélsőségesebb formájában a gyász és elmúlás orrba vágó, penetráns kinyilatkoztatása. 

Wall Of Sleep: mindez, és még sok minden más. Annyira doom, amennyire a Paradise Lost volt a "Draconian Times" idején: a gyökerek nyilvánvalóak, az eredmény már korántsem. S jól van ez így? Jól van ez így!

A csapat legutóbbi albumán már érezhető volt annak az útnak a folytatási hajlandósága, amit még Cselényi Csaba énekessel kezdtek el, egyre több és több, integrálható hatást engedve be a doom résnyire nyitott kapuján, lassan, de értő kézzel és füllel formálva a tradíciók adta alapokat. Most persze említhetném a Toruble-t, mint a példaképek felismerhető origóját, de ennél többről van szó. Heavy metal, southern elemek, elszálló, dallamos, más dimenzióba is átkukkantó hangulat – olyan örvénylő, pulzáló stíluskavalkád, aminek magja továbbra is a doom, de az egészet tekintve már leginkább súlyos, néha epikus heavy metal, a stílusra nem igazán jellemző hard rockkos elemekkel. A riffek mellett egyenlő jogokkal rendelkező tulajdonostársként megjelenő dallamok aztán tágra nyitják a már említett kapukat, hogy az underground megkapó, ám egyben rácsok mögé záró felügyeletéből kitekinthessenek egy másik – a kommerszet azonban messzire kerülő - világba, legyen az most éppen az új lemez központi témájául szolgáló, főnévként és melléknévként is értelmezhető királyság.

Számomra egyértelmű volt, hogy Bátky Zoltán megjelenésével a zene változni fog: az énekes jellegzetes dallamformálási attitűdje pályájának kezdete óta nyilvánvaló, aminek célja annak a misztikus atmoszférának a megteremtése, ami egyébként tökéletesen illeszthető a doomhoz, még akkor is, ha az stílusbeli elmozdulással jár. Igen, Zoltán jó értelemben képes rátelepedni minden zenei kalandra, amiben részt vesz, nem tolakodóan, de erős karakterrel formálja maga képére a riffek adta dalvázlatokat s hogy ez mennyire felsőligás jelenség is tud lenni, vegyük csak számba Glenn Hughes legutóbbi - illetve összes - lemez(ei)ét.

Füleki Sándor, a riffmester: gitármunkájában ott van a nagy elődök kézlenyomata – még ha az egyiknek hiányzik is valamelyik ujjperce -, szólóival tökéletesen képes az ikergitáros harmóniák adta alkotói szabadságot kiteljesíteni; a Wall of Sleep kreatív magjának vezéregyénisége de korántsem diktátora. Újdonság? A doom által nehezen elfogadott toposz, a gitáros számára azoban inkább kalandot jelentő kihívás, egy olyan transzformációs folyamat, amitől az elvben integrálhatatlan új elem tökéletesen épül be a zenekar teremtette világba, olyan egységet alkotva, amiről a Manowar csak zenélni tud, de a gyakorlatban megvalósítani… De ez inkább maradjon csak a mi titkunk.

A „The Kindom” aztán tökéletes példája annak, amit megpróbáltam széles ecsetvonásokkal a digitális térbe felfesteni. A kezdő „Maelstrom” modern, zakatolós indulóriffje már a doomon kívüli világból érkezik, hogy aztán a Trouble-t idéző ikrgitáros, a szívet megdobogtató zakatolásba lépjen át, "BZ" dallamai pedig tökéletesen prezentálják, mire is számíthatunk a folytatásban.

A következő etapban aztán már a hagyományos, hideglelős, Iommi-féle hangulat határozza meg a kezdeti zenei lépéseket, hogy aztán ismét a menetelésé legyen a főszerep, amiben a refrén azonnal kitörölhetetlen nyomokkal szórja tele a dalt, a stílusreleváns gitárszóló pedig azoknak is kedvez, akik még a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódva tanulták meg, mi is a heavy metal lényege.

A dalok laza koncepcióban villantják fel egy elképzelt királyság történéseit, amiben a doom mellett számtalan alkotóelem bontakozik ki: a „The Last Straw” már teljesen maga mögött hagyja a kezdeteket, és nem más, mint a riffeiben kissé besúlyosodó, de szimpla hard rock darab, amiben az énekes dallamai a doomra nem igazán jellemző optimista érzéssel bontják le a stílus aranyszabályait fogságban tartó falakat. A váltás nem véletlen, hiszen a többi szerzeménytől eltérően a szóban forgó dal „BZ” saját ötleteiből fejlődött ki és tulajdonképen egy olyan szerelmes dal, aminek környezete annyi romantikát tartalmaz, mint amennyit az apokalipszis lovasai megkívánnak.

Persze nem lenne a lemez igazán a tradícióknak IS megfelelő, ha nem terpeszkedne a dalok között két epikus folyam: a „Left Behind” talán a legnehezebben befogadható, klasszikus, nyomasztó vonalvezetéssel, hosszú, kifejtő, élvezetes gitárszólóval rendelkező kinyilatkoztatás, aminek a végébe kalapált érzelmi kitörést szolgáló” Rise, Rise” kántáló ütemei helyett én valami dallamosabbal próbálkoztam volna – de a kissé monoton, a szöveghez remekül illeszkedő hangulati elem létjogosultsága is tökéletesen elfogadható.

A „The Kingdom” zárása aztán egyfajta összefoglalás, a Tony Martin-féle Black Sabbath időszak hagyományainak megfelelve, bár az akusztikusan lecsengő végkifejlet a harangzúgással már az Ozzy-érát idézi.

Ortodox hívőknek ajánlott az album? Naná, hiszen a magyar néplélek legalább úgy szeret bosszankodni, mint örülni. De tudjátok mit? Inkább örüljetek, mert a Wall Of Sleep zenei és földrajzi értelemben is vett határainkon túllépő színvonalat prezentálva mutatta meg, hol lakik az erő. És nem csak a Jedikben.

Garael