Honlapok:
www.laribasilio.com
facebook.com/laribasiliomusic

Esküdni mertem volna, hogy - ha nem is önálló recenzióval - Lari Basilio szerepelt már nálunk a blogon - ha máshogy nem, hát említés szintjén. Ezt a meggyőződésemet egy gyors internetes keresés cáfolta, melynek eredményével megdöbbenve és némi szégyenérzettel szembesültem. Aki ismer, tudja, hogy a "női princípium" jelenlétét és nélkülözhetetlen, jótékony hatását mind a személyes életben (a személyiségfejlődés szintjén), mind kulturális és társadalmi szinten nagyon fontosnak gondolom. Mondjuk a rock/heavy metal "gyűjtőműfajok" nem számítanak éppen a feminin kibontakozás táptalajának; komoly - és szerintem kártékony - sztereotípia, hogy mivel ezek kimondottan férfias zsánerek, a nők ezekben nem alkothatnak maradandót.

Nyilván vannak a férfiak és a nők között alkati (ha úgy tetszik: teremtett), a nevelésnél és a kulturális beágyazottságnál, sőt még a biológiánál is mélyebb különbségek, melyeknek tagadása, elmismásolása, összemosása, ideológiai megkérdőjelezése meggyőződésem szerint sátáni - úgy eredetében, mint következményeiben. Ugyanakkor ostobaságnak gondolom annak elvitatását, hogy a nők egy olyan közmegegyezésesen férfias terepen is, mint a rock és heavy metal, képesek kiemelkedően teljesíteni, még ha itt a stílusjegyeket, kereteket, főbb jellemzőket nem is rájuk szabták.

De nem akarok a társadalomfilozófia és kultúrantropológia útvesztőiben - főleg a gender-elmélet aknamezőin - elveszni, pusztán arra kívánok rámutatni, hogy Lari Basilio (sok más kolléganőjével egyetemben: pl. Jennifer Batten, Nita Strauss, Nili Brosh, Orianthi) saját jogán megérdemli, hogy tehetségét, teljesítményét, szakmai fölkészültségét és munkásságát abszolút értéken, a férfiakkal való összehasonlítgatások nélkül elismerjük és méltassuk.

A brazil hölgy - fölismervén, hogy a karrierje szempontjából ez a legjobb döntés - 2017 óta Los Angelesben él, ahol gyorsan "állampolgárságot" kapott a zenésztársadalomban, sőt a neves stúdiómuzsikusok is "számon tartják". Ennek bizonyítéka, hogy a sokadik lemezét (is) olyan legendás hangszerbűvölőkkel készítette el, mint Vinnie Colaiuta (dobok) és Leland Sklar (basszusgitár). Az is jelzésértékű, hogy ő volt az első női gitáros, akit Joe Satriani meghívott a G4 Experience turnéra (2019-ben), ráadásul 2021 óta saját Ibanez signiture modellen (LB1) játszik.

A "Redemption" a promóció szerint, de a személyes kielemzés és többszöri meghallgatás alapján is egy egészen személyes zenei utazás, amely a hit, a veszteség, a megújulás és az anyaság témáit járja körül. Ennek megfelelően egy valóban érzékeny, érzelmekre ható hangvétel uralja az albumot, és ilyen értelemben - de csakis ilyen értelemben - autentikusan feminin a megközelítés. Objektíve ez azt jelenti, hogy Basilio szerzeményei mindig elsősorban a hangulatteremtésben érdekeltek, a frázisai hiperdallamosak, hangszeres játékát elképesztő dinamikus kontroll, olykor Jeff Becket idéző tremolóhasználat és egyedi, kifinomult, lírai stílus jellemzi. Persze azért akadnak igazán groove-os, vérbeli shredder pillanatok is (The Way Home, Dear D, Seven, The Fighter).

Nemzetközi szinten Andy Timmons, magyar viszonylatban Kékkői Zalán jut eszembe arról, amit ezen a lemezen hallok - és ezek azért megtisztelő zenei referenciák. A "Redemption" könnyed, szívet melengető élményt nyújt; úgy simogatja az embert, mint a lágy szellő a képtelenül meleg nyári éjszakákon. Fogyasztani a buli leszálló ágában (hódmező)vásárhelyi zsíros pereccel és (pl. Dobosi-féle) olaszrizling fröccsel ajánlott!

Tartuffe