Kiadó:
ViciSolum Productions

Honlap:
facebook.com/dieformysins

Milyen csodálatos dolog is a kukaturkálás: nem, most nem valamelyik politikus kampányszövegét olvashatjátok, amivel a hajléktalanok pártájból szeretne választókat elcsaklizni, hanem a Dionysos Rising csapatának motivációs mondatát a nélkülünk abszolút elsikkadó albumok felkutatására – ezen tevékenységünkkel, és az oldal stílus-preferációjába eső underground szegleteinek szorgalmas pásztázásával sikerült az évek folyamán néhány olyan együttes első botladozásait is megörökítenünk, akikből aztán a tömegek számára is ismert zenészek váltak. Ha meg nem, akkor legalább nekünk okoztak örömet, ami már csak azért is nagy szó, mert ötvenen túljutva ez a cél már egész mást jelent, mint kamaszkorukban (bár az öröm forrása más, a kielégülés hasonlóan kellemes.)

Nos, egy power metal együttes, a Heimdall dobos és gitáros testvérpárjának új formációja valószínűleg nem fog hatalmas pályaívet beírni, ám az elkészült lemez mégis érdemes arra, hogy felhívjuk rá olvasóink figyelmét, annak ellenére, hogy az elkészült anyag igazából nem együttest takar, hanem egyetlen embert: "A 'Scream' nagyon kemény kihívás volt számomra, mert én írtam és hangszereltem az összes zenét és szöveget, én játszottam a gitárokon, basszusgitáron és billentyűkön, és én készítettem, kevertem és masztereltem a Sonic Temple stúdiómban. Emellett én készítettem a videoklipjeinket is." – nyilatkozta a testvérpár egyik tagja, és már szívtam is a fogamat, mert a "One Man Show" csak a stand-up műfajban szokott eredményes lenni, az együttesek világában azonban az egyemberes alkotási folyamat általában a gyógyszer elgurulását jelenti, vagy egy olyan művészi megvalósítási folyamatot, aminek eredményét még maga az alkotó sem érti.

Szerencsére a kiadott lemez ezúttal sem produkciós, sem zenei oldalról nem pusztán Fabio Calluori agymenésének tűnik, vagy pedig tényleg vannak még sokoldalúan tehetséges emberek, akik képesek több oldalról is megtámogatni álmaikat. A kritika megírásához bevezetésnek a Serious Black új albuma szolgált, ami Nicola Mijic szereplése ellenére a stábból senkinek nem nyerte el tetszését – ugyanakkor azért nem volt annyira rossz, hogy vitriolba oltott bitekkel lehetett volna a kárörömnek oltárt emelni – tudjátok, olyan ez, mint mikor se íze-se bűze ételt szolgálnak fel eléd, amit elnyámmogsz ugyan, de minden élvezet nélkül.

Szerencsére nem kellett kardunkba dőlnünk, hogy ezúttal dallamos metal csemege nélkül maradunk – hiszen ott van példának a House Of Lords új lemeze, amiről még villámkritika is készült -, ugyanis a bevezetőből sejthetően a Die For My Sins mindenképpen érdemes arra, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Az együttest – vagy projektet – a testvérpáron kívül jelenleg Ralf Scheepers alkotja – és itt azoknak sem kell megijedni, akiknek az énekes giccses, néha acsarkodó vokális stílusától a szőr áll fel a hátukon, mivel a német vokalista ezúttal megmutatja, hogy a feketén és fehéren kívül egészen más tónusokban is tud énekelni, ráadásul olyan minőségben, ami előtt egy teljes angyalkórus kénytelen megemelni a glóriáját.

Természetesen mindez nem lenne elég jó dalok nélkül, azok azonban bőven akadnak a néha szikárabb, néha némi zongorával meglágyított kínálaton belül. Az egyetlen szerzemény erejéig mikrofonhoz hívott Ian Parry a "Shades Of Grey"-ben hozott dallamait hallván az AI minden bizonnyal algoritmust kreál, hogyan lehessen később slágerekkel becsapni a jó népet, de a lemez csúcsa mégis Scheepers mutatványa az "In The Sign Of The Cross"-szal, ahol Ralf barátunk olyan érzéssel énekel – bejárva mennyet és poklot –, amivel minden bizonnyal azoknak is be tudja bizonyítani tehetségét, akik szerint a német zenész még az NSZK-ban kitenyésztett "Germanus Vocalicus" mintadarabja, aki csak indulók és csatadalok abszolválására képes.

A lemez egyes etapjai ezek mellett külön-külön, vagy együttesen is hatalmas slágerpotenciált rejtenek: ezeket a dallamokat nem kell kétszer meghallgatni ahhoz, hogy azonnal a fülbe ragadjanak (nyugi, ez a "dugó" nem okoz süketséget), ám hasonszőrű társaikkal ellentétben nem is válnak rövid idő belül unalmassá.

Sajnálom, hogy a csapat valószínűleg a kitűnő eredmény ellenére sem fog kellő figyelmet kapni, pedig aki szereti mondjuk a Savatage vagy az Iron Maiden epikusabb oldalát, a Helloween "Pink Bubbles Go Ape", albumát és a dallamos európai bandák által megálmodott világot, az minden bizonnyal megérdemelné, hogy megismerje az albumot – már csak egyfajta karácsonyi ajándékként is.

Garael

Kiadó:
Grundrecords

Honlapok:
www.pokolgep.hu
facebook.com/pokolgepband

Kukovecz Gábor eltökélt ember. Ez jó. Már ha eltökéltsége nem állít korlátokat a kreativitásnak, a kísérletezésnek, a művészi kíváncsiságnak. A Pokolgép maga a gitáros, még akkor is, ha a felállás instrumentális szekciója rég nem változott, az új lemez zenei világa azonban annyira jellegzetes és a régebbi időszakok riffjeire, dallamfordulataira hajazó, ami egyetlen, a különböző periódusokban állandóan jelen lévő ember zenei elképzeléseire utal.

Azt persze rögtön a kritika elején le kell szögezni, hogy Gábor kiváló gitáros, markáns zenei elképzelésekkel bír, melyek megvalósítása szakmai szempontból nem hagy kifogást maga után. A szövegek tekintetében azonban már érzek némi bizonytalanságot: a magyar irodalomból választott versek megzenésítése mellett ott vöröslenek az "ördög pajtás-féle" viccesnek szánt témák, melyek már 20 évvel ezelőtt is avíttnak és erőltetettnek tűntek – ez utóbbiból az új lemez szerencsére nem kínál mintát, az érzékenységgel megfogalmazott világlátás és az egzisztencialista gondolatok többek között Kukovecz Nikolettának köszönhetők – ez pedig mindenképpen örvendetes és dicséretes.

Sajnálom, hogy Tóth Attilával csak egyetlen lemezt sikerült kiadni – ebbe minden bizonnyal belejátszott Attila váratlan betegsége, amiből szinte újra kellett építenie önmagát – mind testileg, mind a hangját (lelkét) illetően. A vele készült album így, évekkel megjelenése után visszatekintve, nem érte el a Rudán-éra produktumainak színvonalát, és jóllehet, én írtam róla egy abszolút elégedett kritikát, ma már biztos nem lennék ennyire lelkes állapotban – blogtársaim helyesen mutattak rá már akkor is a hibákra, ebből is látszik, hogy az ember néha akkor is vak, ha süket. 😊

A "Vissza sose nézz" legfontosabb kérdése azonban az új énekes, a fiatal Kalapács József hangszínét szinte tökéletesen hozó Bánhegyesi Richárd teljesítménye volt: sikerül-e megugrania a nosztalgia uralta, ezért a torzításra hajlamos elvárásokat? Ha engem kérdeztek, igen, már ha a hasonlóság a koncepció része volt, ez azonban nem jelent különösebb értékteremtést, hallgasd csak meg az "Áldás" kezdő sikoly-parafrázisát, és egyből érteni fogd, mire is gondoltam. Richárd – jóllehet elő tudja csalogatni a Kalapács korszak vokális emlékeit – nem képes Rudán Joe vagy Tóth Attila nyomába érni, sem orgánumban, sem vokális tudásban, sem hangterjedelemben. Ez különösen a magasabb hangoknál "fülbeszökő", ahol az egyébként férfias tónus erőltetett, támasz nélküli bizonytalanságba megy át, ha azonban képes vagy ezen átsiklani, az összbenyomást tekintve korrekt, de nem kiemelkedő teljesítményt hallhatsz, ami jól illik a kornak megfelelő, modernebb hangzáshoz.

Nos, igen, a lemez hallhatóan súlyosabban szól, mint elődjei, a ritmusszekció gyakran idéz az angol vagy amerikai power eszköztárából, ami mellett az érdekes és a riffek közé tökéletesen illeszkedő Kukovecz-féle neoklasszikus elemek, szólók biztosítják a szakmai kalapemelést.

A dalokkal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak: azok, akik úgy szeretnének nosztalgiázni, hogy az érzelemközvetítés modern köntösben folyjék, minden bizonnyal elégedettek lehetnek. Én viszont úgy érzem, mintha a Rudán-éra lemezeit átfuttatták volna az AI erre felkészített platformjain - egy kissé szikárabb, keményebb szűrő alkalmazásával - , hogy aztán olyan végeredményt kapjunk, ami mindenben tükrözi a betáplált zenei világot, de különösebb újdonsággal nem szolgál. A riffek, dallamok, ha nem is tökéletes azonosulással, de jól felismerhetően a múltból táplálkoznak, még akkor is, ha arányukban az előbbiek javára billen a mérleg – és akkor itt utalnék vissza kritikám első bekezdésére: a markáns zenei elképzelések – még ha önmagukban kifogástalanok is – magukban hordozhatják a repetitív jelleget. Ezt persze lehet úgy kommunikálni, mint kiérlelt egyedi stílust, de ez a fajta önazonosulás nálam nem tud izgalomfokozóként működni, az ismerős környezetnek pedig minden szegletét bejártam korábban.

Gábor tiszteletreméltó vállalásai a magyar irodalom felé a lemezein elhelyezett feldolgozások, amiket most egy Pilinszky és egy Petőfi vers megzenésítése prezentál – ezek, mint mindig, most is tökéletesek. Biztos vagyok, hogy a Pokolgép már rég átugrotta azt a szintet, amikor egy-egy kritika befolyásolni tudná a rajongói attitűdöt: a fanok most is megkapták, amit szerettek volna, ráadásul modernebb köntösben, ez pedig még mindig elég ahhoz, hogy életben tartsa a "tűz tombolását".

Garael

Kiadó:
Escape Music

Vannak lemezek, amiket nem (csak) azért érdemes külön megemlíteni a blogunkon, mert jók, hanem mert gyakorlatilag senki sem tud róluk - vagy éppen (saját hibájukon kívül) csak iszonyúan kevesen. Ide tartozik a dallamos rockra és AOR-ra szakosodott brit törpekiadó, az Escape Music által tető alá hozott "Tribute To Boston" is, amely a neve alapján nyilvánvalóan tisztelgés a hányattatott sorsú, de annál zseniálisabb Boston munkássága előtt. Nem állítom, hogy erre óriási igény lett volna, de az biztos, hogy nekünk jó alkalommal szolgál arra, hogy egy mifelénk kevésbé ismert, de kétségkívül rocktörténelmi jelentőségű formáció előtt virtuálisan fejet hajtsunk. Mondjuk erre már korábban is tettünk kísérletet: korábbi kollégánk, CsiGabiGa egy kései (2013-as) próbálkozás kapcsán, jómagam pedig az eredeti gitáros, Barry Goudreau szólólemeze ürügyén.

Ahogy az lenni szokott, az ötletgazda kiadó a projekthez kijelölt egy alapbandát, melyek tagjai Steve Morris (Ian Gillan, Heartland) gitáros, Don Airey (Rainbow, Deep Purple) billentyűs és a Trooperből Frank Baker dobos és Tim Hewitt basszer voltak. Őket még sokan mások segítették a stúdióban (vagy inkább a neten keresztül, ki tudja?), de közülük talán elég megemlítenünk néhányat: Ronnie Le Tekro (TNT) és Tommy Denander (Radioactive) gitárosokat, valamint Terry Brock (Strangeways) és Chris Ousey (Heartland) énekeseket.

Mivel a Boston hangzásáért a betegesen perfekcionista Tom Scholz volt felelős, az eredeti lemezeik is kiválóan szóltak, sőt hangmérnöki szempontból etalon értékűnek számítottak a zeneiparban. Így nem elsősorban azért volt indokolt a földolgozás, hogy a mai füleknek is értékelhető legyen a sound. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy jó hallgatni ezt a modern stúdiótechnikával és igénnyel készült tribjútolást, mert egy kicsit korszerűbb és kevésbé - de szép is ez az anglicizmus! - túlproducerelt a végeredmény.

Egyébiránt a Boston zenéjével úgy vagyok, mint a Pink Floyddal: nehéz, sőt gyakorlatilag lehetetlen bármit elvenni belőle vagy hozzáadni. A tribute így gyakorlatilag az eredeti változatok "szolgai" lekövetését jelenti vajmi kevés változtatással vagy egyéni ízzel. A klasszikus "More Than A Feeling" földolgozása például a leggyöngébb pillanat a lemezen; ebből még az eredeti sodró lendületet is sikerült valahogy kiölni. Ha ezt vesszük alapul, a projekt nem föltétlenül fogant a legjobb csillagzat alatt, mégsem tartom okafogyottnak. Ennek oka pedig az, hogy a tökéletesen hibátlan debütáció (1976) után a folytatás: "Don't Look Back" (1978) és a "Third Stage" (1986) már nem voltak olyan erősek, sem dalszerzésben, sem hangzásban. Ez ezekről származó földolgozások igazolják elsősorban az Escape Music kiadó ötletét.

Tekintve, hogy a tribute 2002-ban készült, nem kerülhetett föl rá semmi a "Corporate America" (2002) vagy a "Life, Love & Hope" (2013) albumokról. Azt viszont már nem pontosan értem, hogy az 1994-es "Walk On" miért nincs képviselve egyetlen tétellel sem (az ott erőtlenül puffogó dobok maximálisan indokolták volna!). A címadó és a "Get Organ-ized/Get Reorgan-ized" kettőse például mekkorát ütött volna már! A lényeg, hogy a tribute magas és egyenletes színvonalúra sikerült, a hangzása is kimondottan el lett találva, bár én nem bántam volna egy kicsivel több "fémet" (mint pl. a Rush 1996-os "Working Man" tribute-jában).

Tartuffe

Kiadó:
Fadelity Records

Honlapok:
www.sevensidediamond.com
facebook.com/7sideofficial

Ha valaki meglátja leírva az SSD mozaikszót, és minimális informatikai ismeretei vannak, akkor azonnal az SSD (Solid-state drive) meghajtók jutnak eszébe, amelyek a gyorsaságuk és egyéb erényeik miatt a hagyományos merevlemezek (HDD) modern és lényegesen praktikusabb alternatíváinak számítanak. Mivel azonban az én informatikai ismereteim szó szerint minimálisak, ellenben kicsit otthonosan mozgok a rock- és metálzene világában (főleg, ha brazilokról és proggerekről van szó), a SSD mozaikszó láttán azonnal a Seven Side Diamond nevű együttesre asszociálok, pedig – elég durva még leírni is – épp 13 évvel ezelőtt jelentettek meg utoljára nagylemezt.

Az uccsó album (Enigma) nekem (s ha jól emlékszem, Kotta kollégának is) nagyon bejött, mert teljesen egyéni muzsikával lepett meg minket, amolyan félakusztikus, überlaza, de technikailag igen pallérozott progresszív rockkal, amelyhez hasonlót se előtte, se utána nem hallottunk. Persze akkor nem gondoltam volna, hogy ennyi időt kell várnom egy új anyagra, de ha belegondolunk, hogy lényegében egy hobbizenekarról van szó, amit a Fadel testvérek - Andre Antunes és Joao Carlos - még egyetemi tanulmányaik során alapítottak, talán már nem is tűnik e tekintélyes hiátus olyan rettenetesen furcsának. Az SSD bizony szobazenészekből áll, akik magánkiadásban néha – nagyon néha – meglepik a magamfajta "műértőket".

Az "Enigma" recenziójában anno azt írtam, hogy ez amolyan "eszement, különcködő Dream Theater meets Spock's Beard zene gyakori Queen behatásokkal". A hasonlat még mindig áll azzal a kiegészítéssel, hogy most talán még hangsúlyosabb a "brazil klubzenés" hangulat. Gyakorlatilag minden számot ural az akusztikus zongora, akusztikus gitár és fretless bőgő hármasa, amire Diego Augusto Americo nem túl vastag, de tök egyéni hangján énekli rá különös dallamait (a kb. 12 perces lemezindító címadóban Ana Cardon segíti némi francia sanzonénekléssel). Pontosabban Americo ezúttal tett néhány lépést hátra, ami alatt azt értem, hogy a lemez 7 tételéből 4 instrumentális.

Vannak itt finomságok, amik hallatán a true metal fanok tuti fancsali pofákat vágnak, de nekem ez a különc, sőt bizarr muzsika, melyben senki sem akar senkinek sem megfelelni, annyira laza, annyira kúl, annyira egyedi, hogy – a megfelelő hangulatban – széles mosollyal az egyébként morcos ábrázatomon, magamban jókat rötyögve hallgatom újra és újra. Főleg a Debussy-féle "Clair de Lune” örökbecsű intrójával kezdődő, bő 11 perces "Life" című záró tételt. Jó ez, na! Ahogy a neve mondja: igazi gyémánt, akárhány oldala van…

Tartuffe

The New Roses: Attracted To Danger (2024)

A The Dead Daises előzenekaraként jöttek, láttak, győztek, azóta hallgatom ezt az atipikus német brigádot. Azért atipikus, mert ezt a fajta whisky-áztatta, enyhén country beütésű, ámde tökös rockzenét (valahonnan a "New Jersey" – "Keep The Faith" környékéről) éppenséggel valami echte amerikai csapattól várná az ember. Valahogy nehéz elhinni hogy Timmy Rough karcos-érzelmes hangját a Jägermeister csiszolta tökéletesre Gschlachtenbretzingenben, a helyi söntés trágyaszagú félhomályában. Pedig így kell legyen, a gyaníthatóan művésznév mögül még egy tengerentúli (mondjuk odavezényelt fess katona) fater sem kandikál ki, akibe a helyi csaposlány fülig beleszeretett, és így született meg a kis Tim. Legalábbis én semmilyen erre utaló sztorit nem találtam.

Szóval itt van ez Bon Jovi ízeket felmutató, vérbeli tengerentúli muzsika, ami leginkább a szerelem, a szabadság és a szerelem körül forog. Ki ne felejtsem a szerelmet… Talán még a Tykettót is ide biggyesztem, mert énekesünk Danny Vaughnhoz hasonlóan szereti nyakába akasztani a torzítatlan gitárt, és ellágyítani vele némileg a hangzást. Namármost, ha mondjuk a "Four Wheels" című számuk hallatán magadat nem egy szabadtéri rockfesztiválra képzeled, ahogyan éppen fullba nyomod a headbanget és úgy ugrabugrálsz a műanyag söröspoharadat lóbálva, mint egy bakkecske; akkor tőlem ne kérjél kölcsön, mert egy ilyen manusban én biztosan nem bízok meg! Akkor ott valami nem stimmel. Ráadásul még csak nem is ez a legnagyobb schláger a lemezen.

Kingcrow: Hopium (2024)

Hiába csípem a taljánokat, sokáig halogattam a komolyabb elmélyülést ebben az albumban, mert tudtam jól, nem lesz könnyű hallgatni való, hangulat kell hozzá. Akik követik az írásaimat, tudják jól, alapból van egy ellenérzésem azokkal a progresszív rock bandákkal szemben, aki mostanában ambient és synthwave irányba viszik el a zenéjüket, ebben látják a megújulást. Márpedig a Kingcrowban vastagon benne van a melankólia, és a lehangolt gitár-riff orgiákat sem náluk kell keresni. Ugyanakkor azt is tisztázni kell, hogy ők kivételesen nem a trendvonaton utaznak, náluk ez már régóta jelen van, és a művészi koncepció maximális szolgálatában áll.

Sok olyat nem tudok mondani, amit korábban le nem írtunk volna. A saját útjukat járják a műfajon belül, jóval több bennük a Muse, a Radiohead, az újabb-kori Riverside és a Leprous, mint mondjuk a Dream Theater. Jól is van ez így, éppen ez az egyediség és kiszámíthatatlanság az, ami izgalmassá teszik őket. Mély érzelmek és meglepő zenei formanyelv, és mivel nem mai gyerekek (közel harminc éve létezik a csapat), mindez szépen egységbe forrva, éretten, részletekben ugyanakkor a végletekig kidolgozva. Talán nem olyan erős, mint az "Eidos", ami alighanem a magnum opusuk marad már mindörökké, de még így is figyelemre méltó, egyéni alkotás.

Storace: Crossfire (2024)

Tommy Henriksen (Alice Cooper, Hollywood Vampires) nagyon pörög mostanában, a Crossbone Skully mellett Marc Storace-nek is besegített, nemcsak gitárosként, de dalszerzőként és producerként is. A két lemez közti hasonlóságot erősíti továbbá, hogy Mutt Lange hangmérnöke (Olle Romo) keverte a cuccot. Nem akkora meglepetés tehát, hogy itt is az AC/DC a fő csapásirány, következik ez Storace múltjából is nyilván, akinek a hangja éppen Bon Scott és Brian Johnson stílusának a mértani közepén fekszik.

Szólóban az énekesek gyakran kitekintenek az anyabanda zenei világából, hogy megvillanthassák a képességeiket. Nos, Storace-től én semmi ilyesmit nem vártam, már csak azért sem, mert nála inkább a Krokus tétlensége (feloszlása) a mozgatórugó, mintsem a művészi kiteljesedés (lásd még Gotus). Ennek megfelelően lehetne ez akár a svájci banda aktuális korongja is, ha még együtt lennének. Meglepetések ezért itt nemigen vannak, ennek ellenére simán ajánlható azoknak, akiknek hiányzik akár a Krokus, akár a gyakoribb AC/DC megjelenések. Mert amit vállal (pőre, sallangmentes rock 'n' roll), azt maradéktalanul teljesíti is.

Kotta

Kiadó:
Music Fashion

Honlapok:
www.zalanweb.hu
facebook.com/kekkoizalan74

A 2024-es év jóformán azzal a hírrel indult, hogy Kékkői Zalán (és Feró fia, Hunor Attila) kilépett a 'Ricséből - s azóta gyakorlatilag mindenki. Szerencsére nem ez lesz a hír, ami miatt Zalánra és a '24-es esztendőre emlékezni fogunk, mert a 2021-es instrumentális bemutatkozó (My World, My Dream) után végre kezünkbe vehetjük (december 6-tól fizikálisan is) a kicsit furcsa címmel megfejelt folytatást. Nos, ez az igazi hír, sőt örömhír, erről kellene szólnia a magyar, mi több, a nemzetközi rocksajtónak! Ezt minden túlzás nélkül mondom, nem rajongásból - noha nyilván szurkolok is Zalánnak.

Már az első album is bizonyította, hogy egyrészt nem sületlen szárnybontogatásról van szó, hanem egy saját jogán tiszteletet parancsoló muzsikus kiforrott, érett produktumáról, másrészt - ahogy Túrisas cimbora írta az első lemez kritikájában - "nincs olyan szegmense, ami nem állja ki az összevetést a világviszonylatban is (el)ismert megjelenésekkel." Tudjuk, erre a műfajra már többször rászámoltak a bírók, sőt már a mentőben is többször újra kellett éleszteni, most pedig lélegeztető gépre kapcsolva fekszik az intenzív osztályon - és e tekintetben a nagyobb külföldi piacok sem különbek -, de azért mégiscsak méltánytalan, hogy egy ilyen világszínvonalú megjelenésnek esélye sincs a határon túli ismertségre. Persze ez így nem állja meg a helyét, hiszen a fizikai hanghordozók, a promócióba hatalmas összegeket áldozó kiadók ideje ugyan már lejárt, de a szokásos digitális platformokon (Tidal, Spotify stb.) bárhonnan elérhető az anyag (az egyetlen föltétel az internetkapcsolat).

Szóval egyet kell értsek Túrisassal: a tény, hogy Zalán és a lemezei nem világhírűek, nem elsősorban a zeneipar válságából és magyar állampolgárságából levezethetőek, hanem abból a tényből, hogy az ilyesmi erősen rétegzene - valljuk be: mindig is az volt. Ma már az USÁ-ban se nagyon van esély arra, hogy ezzel a stílussal valaki befusson (úgy, mint egykor a nagy shredder generáció "kegyelmi" korszakában). Ráadásul az ilyen technikai fölkészültség, hangszeres tudás és érett sound ma már nem ritkaság, elég a sok tízezer szobagitáros youtube videóit nézegetni... Ami viszont ritka, az Zalán kivételes dallamérzéke, kifejezőkészsége, és azon képessége, hogy a szó legnemesebb értelmében dalokban és hangulatokban gondolkozzon.

A "NOAI" nem hosszú lemez, csak kevéssel nyúlik túl a 37 percen, de ez szerintem inkább erény, mint hátrány, hiszen a hosszúra nyújtott instru anyagok egy idő után el tudják lankasztani a hallgató érdeklődését. Szerencsére erről itt szó sincs, hiszen nemcsak ideális a lemez hossza, de a dalok is elég változatosak ahhoz, hogy fönntartsák a figyelmet. Zalán ügyesen keveri a "hangulatkártyákat", egyaránt mestere a líráknak (pl. Soul Save, Dream Land) és a vidám, lendületes tételeknek (pl. AAAAaaaa, Retrospection), de a végére még egy kis zenei mókázásra is futja (Hukkkk). Az is az átlagosnál színesebbé teszi az élményt, hogy Zalán nem "hangszersovén", magyarul a gitárzenét nem úgy értelmezi, mint manapság Yngwie: vagyis itt más hangszer is kaphat főszerepet (értsd: szólót), és nem a lejátszott hangok száma az egyetlen minősítő faktor.

Nagyjából ugyanazok a zenészek segítették Zalánt most is, mint 2021-ben, és ez kétségkívül hozzájárult a végeredmény kiemelkedő minőségéhez. A hangzás most is kifogástalan, arányos, lélegző és meleg tónusú. Túrisas szerint "egy önkifejező gitáros nem tudja nem megírni ezeket a dalokat, ha erre lehetősége van". Remélem, igaza van, és Zalán is töretlenül, sőt konokul kitart az önkifejezés e formája mellett (ha keres vele, ha nem), mert vagyunk azért páran, akik nagyon örülnek az ilyen megjelenéseknek. Én például annyira, hogy - csakúgy, mint elődje - ez is megy föl szépen az éves toplistára...

Tartuffe

Kiadó:
Finland Entertainment Productions

Honlapok:
www.tolkki.art
www.timotolkki.bandcamp.com

Sajnálom Timo Tolkkit és sajnálom a metal közösséget, hogy kénytelen nélkülözni egy olyan kitűnő tehetséget, aki – ha nem állnának fent azok a bizonyos körülmények – minden bizonnyal képes lenne azokat is megszólítani, akik számára a stílus nélkülözi a közérthető dallamokat. Tolki sajnálatos módon örökös harcra van ítélve a bipoláris depressziója okozta démonokkal, a kiüresedés/kiégés szörnyű állapotával, valamint az elvetéltség és a kiszámíthatatlan időközönként megérkező kreativitás fázisaihoz kapcsolódó ugrándozó lelkiállapottal.

A művészettörténet persze számos olyan zsenit ismer, akiknek éppen a betegség okozta mániás pillantok adtak erőt a tökéleteshez közeli mű megalkotásához, de ez óriási ár a szubjektum betegséggel vívott harcának következtében, ami ugyanannyira romboló, mit amennyire ösztönző és a kielégülési vágyat csillapító. Tolkki zenei pályája ebből fakadóan olyan szerencsejátékhoz hasonlít, amiben mindig ott van az értékes és a silány ígérete, a nyereség és a veszteség ellentétes pólusainak irracionális megélése. Ebből fakadóan nem is igazán szoktam követni a gitáros meg-megjelenő albumait, legutoljára az Avalon projekt első részéért tudtam lelkesedni, amit aztán a folytatásokkal úgy rombolt le, ahogy azt egyetlen csatagép sem lenne képes.

2023-ban viszont a betegség már nemcsak a művészi, hanem a "való világ” megélésében is deficitet okozott: banki csalások miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, az pedig már a jogászok és a pszichiáterek dolga, hogy eldöntsék, mennyire is volt Tolkki beszámítható a bűncselekmények elkövetésének időszakában – én mindenesetre azt a következtetést vontam le, hogy a zenész rossz passzban van, ezért is álltam neki vonakodva Tartuffe kolléga ajánlására ötödik szólóalbumának meghallgatásához.

Aki figyelemmel kísérte Tolkki pályáját, az biztos tudja, hogy önálló művészi szakaszát jelen recenzió tárgyának első részével kezdte meg: az, hogy miért pont most jött el a folytatás ideje, talán még maga Tolkki sem tudja, mindenesetre – és itt kissé előre szaladnék az értékelésben – nagyon jól tette. A gitárosról tudjuk, micsoda dallamérzékkel rendelkezik, ezért szólótevékenysége sem elsősorban a technikai villogtatásról szól – bár örülnék, ha Magyarföldön 10 olyan, a heavy metal területén alkotó zenészt tudnék felsorolni, akik hasonló produktumra képesek –, hanem a szinte azonnal dúdolható, dallamos gitárszólókról, a jól felépített, dramaturgiailag tökéletesen megkomponált dalokról, melyekhez ebből következően a három szerzeményben feltűnő Jeff Scott Soto, illetve Agnes Milewski sem tud sokat hozzátenni.

Tokki tehát formában van, a lemez bármelyik darabját el tudnám képezni valamelyik jobban sikerült Stratovarius albumon, emellett több, virtuóz pályatársa szellemét is képes megidézni: az alapvetően neoklasszikus darabok jellegéből egyenesen következik Malmsteen hatása, de az ”Isa” szentimentális dallamai alázattal idézik fel Gary More jellegzetes hangnyújtásait is: ez az a dal, ahol nem csak az ír gitárost idézi meg, hanem saját magát is, mégpedig a "Destiny" című darabból, aminek gitártémáját már az Avalon első részében is újrahasznosította.

A legnagyobb meglepetés számomra azonban az indusztriális köntösbe öltöztetett fausti darab (Faust), amiben a dohogó ütemek feletti neoklasszikus virgára Soto azonnal robbanó dallamokat hoz: a némileg apokaliptikus hangulatú szerzemény számomra a lemez csúcspontja, pedig az eltalált dallamokból eredően szinte minden egyes megmozdulás újrahallgatásért kiált, és ezt még a saját énekkel elborzasztó, egyébként szintén kitűnő ”Karjalan Kunnailla” sem tudja befolyásolni.

Tolkki új, többnyire instrumentális albuma azokat is megszólíthatja, akik mai napig a Stratovarius rajongói maradtak, de azokat is, akik a barátnőjüknek akarják bemutatni, menyire dallamos és érzelmekkel telített tud lenni a heavy metal. A zenészt tehát most sem lehet leírni, kár, hogy a kontárság lehetősége olyan kiszámíthatatlansághoz vezet, amitől a hallgató óvatossága és kétkedése nem szűnik meg. Drukkoljunk tehát, hogy Timo hosszú ideig legyen kreatív fázisában, ha másért nem is, mint magáért a betegséggel küzdő, esendő emberért, empátiát mutatva egy többé-kevésbé elvetélt karrier következményeinek világában.

 Garael

Opeth: The Last Will And Testament (2024)

Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.opeth.com
facebook.com/Opeth

Az Opeth 14. lemez sorlemeze kétségkívül megérdemelne egy önálló bejegyzést, de besűrűsödött elfoglaltságaim közepette most csak erre futja. Több körülmény miatt is érdekes a kiadvány: még soha nem kellett ennyit (5 teljes évet) várni új Opeth albumra, a "Still Life" (1999) óta ez az első koncept album, a "Watershed" (2008) óta most újra van "halálhörgés" és a briliáns Martin Axenrot helyett immár a nem kevésbé briliáns Waltteri Väyrynen dobol. Már csak fahéjszórás a kávéhabra Ian Anderson (Jethro Tull) fuvolajátéka (§4, §7, A Story Never Told), Joey Tempest (Europe) háttérvokálja (§2) és Dave Stewart vonós hangszerelése. Az ősrajongóknak biztosan izgi, hogy visszatértek (szerencsére nem dominánsan) a hörgések, de azoknak sem kell szomorkodniuk, akik - mint én - belesimultak az utóbbi évek retro-prog vonulatába. Ez a lemez az Opeth minden régmúlt és új keletű erényét fölvonultatja úgy, hogy maradt a szokásos császár hangzás és az északi "ködös-sötét-vérfagyasztó" hangulat. Nem mondom, kell hozzá lélekjelenlét, az adventi vásárban nem ezt játszanám a forralt bort kortyolgató norvég pulcsis tömegnek, de pl. a kicsit közel-keleti beütésű "§5" ügyeletes kedvenc-gyanús tétel. Megérte öt évet várni rá, ha mondom!

Crossbone Skully: Evil Word Machine (2024)

Kiadó:
Better Noise Music

Honlapok:
www.crossboneskully.com
facebook.com/crossboneskully
crossboneskully.bandcamp.com

Az Iron Maiden üzeni, hogy nem járultak hozzá Eddie lemezborítón való szerepeltetéséhez. Így Eddie vagy megszökött a ketrecéből, vagy elrabolták… Akárhogy is, a látvány ikergitáros brit újhullámot ígér a metálos fajtából. Ehhez képest feszes, AC/DC-féle boogie-t kapunk a Bon Scott-érából. A kalózkapitányt, zombit és Marvel szupergonoszt idéző látvány mögött Tommy Henriksen, Alice Cooper és a Hollywood Vampires gitárosa rejlik, aki olyan muzsikusokkal dolgozott együtt a lemezen, mint Tommy Denander gitáros, Jamie Muhoberac billentyűs (My Chemical Romance, John Mayer, Seal), Chris Wyse bőgős (Hollywood Vampires, Ace Frehley, The Cult, Ozzy Osbourne) és Glen Sobel dobos (Alice Cooper, Hollywood Vampires). Ráadásul olyan vendégek is virtuálisan tiszteletüket tették a stúdióban, mint Pete Way (UFO), Johnny Depp, Alice Cooper, Phil Collen (Def Leppard), Nikki Sixx (Mötley Crüe) és Joe Perry (Aerosmith). Ez már önmagában fegyvertény, de én annak örülök legjobban, hogy sikerült "reaktiválni" a legendás zenei rendezőt, "Mutt" Lange-et, aki szokása szerint hozta magával a tőle megszokott kifogástalan produkciós színvonalat. Henriksen szerint ebben: "Benne van az AC/DC, a Queen meg a The Who, de ugyanígy a The Cars és a Kraftwerk is." Nos, ebből max. az AC/DC igaz, Muttnak köszönhetően némi Bryan Adams/Def Leppard csavarral.

Kings Of Mercia: Battle Scars (2024)

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.kingsofmercia.com
facebook.com/KingsofMercia
kingsofmercia.bandcamp.com

Már a formáció első lemezéről (2022) is illett volna írnunk, és erre a másodiknak is csak egy villámkritika jut osztályrészül! Ezért jár egy szívből jövő pesties "tök bocsika" a fél Fates Warningnak: Jim Matheos gitárosnak és Joey Vera basszernek, és persze Steve Overland (FM) énekesnek és Simon Phillips dobosnak. Lehetne ezt Matheos/Overland projektnek is nevezni, de az nem lenne olyan hangzatos. A lényeg, hogy egy Lou Gramm (Foreigner) típusú brit AOR énekessel Matheos bebizonyítja, amit néhányan már eddig is sejtettünk: tekintélyt parancsoló progi-karrier ide vagy oda, nagyon ért a fölbemászó dallamokhoz és nem áll tőle messze a direkt, rádiórockos formanyelv sem. Én kifejezetten élvezem az ilyen jól sikerült stílusgyakorlatokat, de azért megjegyzem: nekem – mivel reménytelenül elfogult vagyok – mégis a Fates Warningosan megdörrenő, hipnotikusan lüktető "Aftermath" a lemez csúcsteljesítménye.

Tartuffe

Kiadó:
H-Music

Honlap:
facebook.com/nevergreen.hu

Hét év hosszú idő, még a kőkatedrálisok esetében is. Ennek ellenére "újra nyergeli a lovát a barbár", aki igenis tudomást vett arról, hogy a "véres szárnyú angyalok" még szomorúbbak lettek, és az ellenség is új harceljárásokkal kényszeríti a "lángoló zászlót tartó seregeket" változásra. Nem szeretném elmesélni, miért volt ez a hosszúra nyúlt fegyvernyugvás, – ami sajnos a valóságban egy sok áldozattal járó vírusjárvány, valamint véres és a polgári lakosságot is célba vevő, totális háborúk korszakaként vésődik a történelem kín és szenvedés fejezetének könnyek áztatta lapjaira – a net históriásai mélyenszántó és alapos interjúkban tárják fel a hangjegyszünet okait, ami szerencsére nem az emberi kapcsolatok erodálása miatt következett be, pusztán így alakult.

A Nevergreen egyike a hazai metalzenei színtér egyik legbiztosabb pontjának: gyenge teljesítménnyel sosem rukkoltak elő, a szövegeiknek témáját pedig az is meg tudja jósolni, aki eddig csak egy albumukat hallgatta meg. A viszonylagos szűk szókincs azonban – és itt jön a tehetségből fakadó kreativitás – mégis képes a háborús metaforákkal a lélek mélyebb, sötétebb, fájdalmasabb bugyraival foglalkozni, némi egzisztencialista útkeresést csempészve az alapvetően monokróm hangulati tartalomba.

Ha nagyon bele akarunk menni a csapat zenei életútjának elemzésébe, akkor minden bizonnyal megtaláljuk azokat a lemezeket, ahol a dark, a gótikus rock, vagy a heavy metal elemek voltak túlsúlyban, kijelölve a tempó és a dallamosság mértékét, bár a csapat mindig is híres volt arról, hogy bármely zenei korszakában képesek voltak azonnal fülbe ragadó refrének kovácsolására. Matláry Miklós és Bob Macura legendássá nemesült kapcsolata olyan biztos támpontját jelentette a színvonalnak, amit jelenünk távolságbeli szétszakítottsága sem tudott megrontani: a digitális technológia következtében az album tulajdonképpen a klasszikus együtt próbálgatós, jammelős, személyes interakción alapuló próbatermes kooperációt nélkülözve, amolyan távmunkában készült el, ez azonban a két alapember teljesen egy hullámhosszon alapuló vízióinak köszönhetően abszolút nem hallható.

S ha már zenei korszakokról beszéltünk, akkor a "Harag és remény" többé-kevésbé új utat nyit: bár a doom eddig is meghatározó eleme volt a Nevergreen világának, ezúttal a szintén jellemző dark rockos hangulatteremtések szépen a háttérbe úsztatva adnak teret a mély tónusokkal elővezetett Black Sabbathos örökségnek. A hangzás ennek megfelelően nem annyira csengő-bongón – katedrálisokat idézően – tiszta: a kissé kására kevert gitárok olyan alapbandákat idéznek, mint az érett COC, a Type O Negative – bár Macuráék jóval megelőzték ebben Peter Steeléket – , vagy a pszichedélia nélküli Trouble. Ebből fakadóan a karaktert adó szintetizátor kissé visszaszorul, a riffek pedig szokatlan modernséggel, szaggatva adnak a most is tökéletes dallamoknak muzikális (és a hangzásban gyomorból jövő) mélységet.

Más újdonságokkal is szolgál az album: talán még sosem volt ennyire hangsúlyos része a mondanivalónak a gitárszóló – ez pedig egy metal lemez esetében kritikus pont lehet. A végig kitűnően teljesítő Nenad Nedeljkovic az elhangzottakat "megfejelve" az egyik bónusz "Flame Eternal"-ben tökéletesen prezentálja klasszikus képzettségét, az instrumentális tétel a csapat szokatlan iskoladarabja, amihez nyugodtan odacsaphatjuk a hangulatában teljesen kilógó másik bónuszt, a "The Cult találkozik a Volbeattel" rock ’n’ rollját. (Ami eredetileg Billy Idol dal, de a feldolgozások sosem álltak messze a zenekartól, legyen az Madonna, a T. Rex, vagy akár Carl Orff.)

Hogy azért mégse legyen tökéletes kép: nekem a vége felé kissé összeolvadnak a dalok, a tömör és súlyos hangkép töménysége folytonos, a tempóval pedig nem akarnak úgy játszani – ami persze alapkoncepció is lehet – hogy elkülönüljenek a lemez egyes darabjai. Ezzel együtt a Nevergreen most sem tudott nagyot hibázni: a csapat történetének talán legkeményebb albuma lehet, hogy nem olyan dallamos, mint korábbi korszakaik egyes darabjai, az összbenyomás azonban olyan rendíthetetlen, ormon álló kővárról regél, aminek "nem árt se nap, se szél”.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.impellitteri.net

Klasszis, egyéni stílussal rendelkező, villámkezű gitáros, pipa. Kiemelkedő hanggal és dallamérzékkel rendelkező énekes, aki már számtalan alkalommal bizonyított, pipa. A thrashből érkező, nyolckarú-nyolclábú dobos (Paul Bostaph a Slayerből és a Kerry Kingből!), pipa. Bikabőgető hangzás, a két kulcsfigura "ősidőkre" visszavezethető kohéziója, pipa. Pipa, pipa, pipa… Meg én is pipa vagyok, de nagyon, mert van itt minden, ami egy kiemelkedő lemez előfeltétele, csak egy dolog nincs: értékelhető dal. Illetve vanni van, mert aki szereti az olyan riffelős, arpeggiós, groove-os darabokat, amelyek tulajdonképpen csak verzékből állnak, és amelyekből zeneszerkesztő programmal vágták ki a dallamokat és refréneket, az minden bizonnyal nem érti, miért is lenne kedvem egy "delete" gombnyomással a helyére küldeni az új Impellitteri bithalmazt.

Persze most mondhatjátok, hogy Impellitteri gitárjátéka önmagában is elég ahhoz, hogy élvezhető legyen az album, én azonban úgy vagyok vele, hogy ha elég, akkor lehetett volna az "elegebb" is – magyarán jobb. Ráadásul én ezeket a köröket már annyiszor megfutottam az ezt megelőző három albumon, hogy ezúttal nincs már kedvem zenei mikroszkóppal keresni a nekem tetsző momentumokat, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a "Venom"-tól kezdve a csapat tulajdonképpen ugyanazokat a lemezeket írja meg, és még a rohanós tempón sem változtatnak, ami pedig biztos nem lenne annyira kivitelezhetetlen – ráadásul még a mi fejünk sem esne szét a tömény hangjegydarától.

Lehet egyébként, hogy látens módon a fiúk is érezték a dallamszegénységet, mert a klipnóta nem véletlenül lett az "Out Of My Mind (Heavy Metal)", hiszen ebben található az egyetlen dúdolható refrén, bár egyszerűségében ez is annyira tufa, hogy le kellett ellenőriznem a lejátszót, vajon tényleg az az együttes játszik-e, aminek albumjain fület gyönyörködtető többszólamú vokálok voltak. (A másik dallamosabbnak nevezhető "Gone Insane"-t meg már annyiszor megírták, hogy képtelen vagyok új szerzeményként tekinteni rá.) Nem gondoltam volna annak idején, hogy visszasírom még a modernkedő "Pedal To The Metal"-t, de mit csináljak, ha nem bírom megemészteni azt, ahogy Rob Rock tehetségének ellentmondva üvölt, kiabál, kántál a dalokban, és olyan dallamokat hoz, amelyek kevesek lennének egy afrikai törzs tánc közbeni transzba eséséhez is, pedig hát ott aztán tényleg a ritmus a lényeg.

S hogy valami jót is mondjak – nehéz! – egy-egy villanásnyi időre Impellitteri azért képes tetszetős megoldásokra – és most emelkedjünk azon felül, hogy milyen bravúrokra képes a faszi, mert az egy másodpercben lejátszott hangok mennyiségétől nem tudok térdre borulni – a nyitó "Warmachine"  hirtelen doomba átbrummogó groove-ja, vagy a "Wrathchild" tényleg szép és dallamos szólója a második perc tájékán valóban el tudja bűvölni az embert, de nekem már nem kéne ennyi bizonyíték arra, hogy a zenész mekkora spíler.

A lemez tehát számomra unalmas, egyhangú, sőt a gitárjátékot leszámítva ötlettelen is, ráadásul mint azt fentebb írtam, önismétlő és a múlt fényében egyenesen kiábrándító. Le kellene már venni a lábat a pedálról, mert ez az őrült rohanás lehet, hogy sportmutatványként elismerésre méltó, zeneileg azonban kapufa. Vagy inkább öngól.

Garael