Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.psanimals1.com
facebook.com/psanimals1

Egészen nyilvánvaló, hogy nem a zenei érdemei miatt, de már többször történt nálunk utalás az 1979-es The Buggles számra, a "Video Killed The Radio Star"-ra. Most sem azért hozom föl az egykor stabilan toplistás slágert, mert annyira szeretem, hanem mert mindig ez ugrik be, ha szembejön velem a Pattern-Seeking Animals. Ennek oka az, hogy a dal a maga egyszerű eszközeivel egy generációs élményt sűrített bele kb. 3 percbe, azaz univerzális - mondhatnám archetípusos - üzenetet fogalmazott meg szimbolikusan és (talán éppen ezért) közérthetően. A korszakváltás itt a lényeg, illetve az, hogy a régi jót néha úgy váltjuk le, hogy a helyére érkező új talán nincs is annyira jó. Nos, éppen ezért kapcsolódott össze ilyen szorosan az én agyamban a P-SA és az 1981 augusztusában induló MTV első, manifesztó-jellegű klipes dala.

Ebből a kicsit sejtelmes bevezetőből már ki lehetett hámozni, hogy nem vagyok P-SA rajongó. Nem azért, mert olcsó, fölszínes, tartalmatlan és tünékeny, amit csinálnak, korántsem. Egyszerűen azért, mert akarva-akaratlan parkolópályára tették, esetleg - ne adj' Isten! - kinyírták az egyik kedvenc zenekarom karrierjét. Nem állítom, hogy a legutóbbi két Spock's Beard lemez (The Oblivion Particle és Noise Floor) a banda csúcsformáját mutatta, lehet, hogy szükségük is volt egy lélegzetvételnyi szünetre, de egyelőre úgy tűnik, hogy a legendás formáció tagjai centrifugális erőktől hajtva fröccsentek szét más bandákba, mellékági projektekbe és szólómunkákba. És történt mindez úgy, hogy meggyőződésem: ezek közül egyik sem érte, éri el a Spock's Beard színvonalát.

Minden mellékes próbálkozás közül a P-SA az, amelyik a leginkább hasonlít az "anyabandára", ami egyrészt szimpatikussá teszi őket a rajongók előtt, másrészt fölveti közöttük a kérdést, hogy mi szükség van erre, nem lehetne ezeket a kreatív áramlatokat az SB ötlettárába becsatornázni? Miközben az SB négy éve hallgat és túl sok remény nincs a folytatásra, a P-SA három év alatt három lemezt adott ki az SB három tagjával és egyik fő zeneszerzőjével. Persze lehetne ez vigasztaló is, ha az új formáció egyenértékű lenne az eredeti kollektívával, vagy még talán jobb is, de erről szó sincs.

Ez olyannyira így van, hogy az első P-SA lemezt lelkiismeretesen meghallgattuk és kötelességtudóan recenzáltuk, de a második albumról már nem is nagyon próbálkoztunk. Most is csak azért került elő a téma, hogy ventilálhassunk egyet, valamint hangot adjunk a Spock's Beard jövője iránti aggodalmunknak. Annyival azért tartozunk a csapatnak, hogy elismerjük, a három lemezük közül még ezt tartjuk a legélvezhetőbbnek. Hangsúlyozom, az ilyen nagyszerű muzsikusok, ha akarnának se nagyon tudnának élvezhetetlen és értékelhetetlen produktumot kiadni a kezeik közül.

A Pattern-Seeking Animals jó: intelligens, szofisztikált, nagyon zenei, de olyan, mint minden "light" termék. Határozottan hasonlít az "oridzsira", csak valamivel szarabb... Bocs, de ez van.

Tartuffe