Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.ryookumoto.com
facebook.com/RyoOkumotoMusic

Ryo kicsoda? Hát tudod, az az őrült, hipertehetséges ázsiai muki, aki a Spock's Beard koncerteken rendszeresen a billentyűkön ugrál és majd' feldönti a sokmázsás motyóját! Sokan szerintem még e bevezető után is homlokráncolva azon morfondíroznak, hogy ki is ez a fura nevű csákó. Nem hibáztatom őket, illetve de. A helyzet az, hogy egy ilyen korszakos zsenit, aki közel 30 éve határozza meg a progresszív rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarának, a Spock's Beardnek hangzását, illik ismerni, még akkor is, ha éppen 20 éve jelentkezett utoljára szólóanyaggal (Coming Through, 2002).

Persze Ryo folyamatosan komponál a Spock's Beard mellett is, de az új szólóalbumhoz a döntő inspirációt az adta meg, amikor még 2020-ban találkozott Michael Whitemannel, az I Am The Manic Whale nevű banda bőgős-énekesével; a "The Myth Of The Mostrophus" voltaképp kettejük kooperációjának gyümölcse. A fölvételek jobbára a projektben résztvevő zenészek házi stúdiójában készültek, a keverésért és maszterelésért a Spock's Beard lemezek jellegzetes soundjának atyja, Rich Mouser felelt.

Az album jól érzékelhetően két részre bontható, bár ez nem jelenti, hogy zeneileg, koncepcionálisan a két rész markánsan elválna egymástól. A mindössze hat szerzeményt tartalmazó (de így is 60 perc fölötti) anyagot mintegy keretbe foglalja a lemezt indító "Mirror, Mirror" és az epikus (közel 23 perces) címadó, záró tétel. Mindkettőt a Spock's Beard muzsikusai játszották föl, Nick D'Virgilióval a dobok mögött, aki az első dalt szólóban, az utolsót pedig Ted Leonarddal duettben énekelte föl.

A mintegy "középen" hallható négy másik nótában (hozzáteszem, az előttem még nem ismert japán kiadás tartalmaz két bónuszt is: Waiting To Be Born, Sonny) olyan legendás muzsikusok szerepelnek, mint Steve Hackett (Genesis), Michael Sadler (Saga), Mike Keneally (Frank Zappa, Steve Vai, ProgJect), Marc Bonilla (Keith Emerson, Glenn Hughes), Doug Wimbish (Living Color), Jonathan Mover (Joe Satriani, ProgJect) és Lyle Workman (Sting). Mit mondjak? Nem gyönge a fölhozatal!

Elismerem, ezt még emésztenem kell kicsit, hiszen nem jól bevált algoritmusok alapján fogant, patikamérlegen kiméricskélt rádióslágerekről van szó, de nekem ez sokkal szimpatikusabb anyag, mint amit pl. a másik "pót-Spock's Beard" formáció, a Pattern-Seeking Animals lemezein hallok. Jó, hogy az anyabanda számomra érthetetlen hibernációja alatt is jelennek meg muzsikák e kivételes muzsikusoktól, mindazonáltal továbbra is az a véleményem, hogy a Spock's Beard színvonalát még senki sem tudta megugrani. Ryónak persze mindenképpen köszönettel tartozunk ezért a hiánypótló dalcsokorért.

Tartuffe