Nagyon különös dolog ez, egyben borzasztó és letaglózó, de mindenképpen elgondolkodtató. Sajnos, a '70-es, '80-as évek rockvilágában és világsztár zenekaraiban sem volt ismeretlen a zenész-halál. A Zeppelin, AC/DC, Thin Lizzy, Def Leppard, stb. is temetni kényszerült zenésztársat. Akik pedig nem temettek, azok is sokszor csak a szerencsének köszönhették, mert egy-egy tag, vagy akár a teljes zenekar pattanásig feszítette a húrt, mondjuk úgy, legkevésbé maguknak köszönhették, hogy még ma is koncertképesek... Ezek a halálokok viszont az élet örömeinek élvezetéből, sőt kontroll nélküli habzsolásából következtek, noha ugyanúgy drog- és alkoholproblémák álltak mögötte.
A '90-es években gyökeresen megváltozott a zeneipar, ahogy mondták a hozzáértők, a művi és hazug csillogást, a Sunset Strip kevesek számára elérhető valóságát, ezt az egyszerű amerikai fiatal számára soha meg nem tapasztalt világot felváltotta az "őszinteség". Zenében, öltözködésben, mindenben. Nem tudom a választ, az okokat sem, de az biztos, hogy az új (őszinte) generáció és zenekarok ikonikus arcai, frontemberei az öngyilkosságba, vagy a teljes, halállal végződő leépülésbe menekültek a világ valósága elöl, noha a drog és alkohol itt is mindig szerepet játszott. Az élet élvezetének helyébe, az élet tagadása lépett, a hedonizmus helyébe a depresszió. Okoskodni nem akarok, minősíteni és bárkit is megítélni különösen nem; ez legkevésbé sem az én dolgom, csak e mai sajnálatos halálhír kapcsán nem tudott mindez nem eszembe jutni. Meg is köszönném és örömmel venném, ha szociológusok, vagy bárki feltárná mindennek okait. Nyugodjon békében Chester Bennington, és valamennyi tragikus sorsú muzsikus!
Nem csodálkoznék, ha kutya sem emlékezne ezekre a brit srácokra. Még 2013-ban jelent meg a "The Colourless Sunrise" című debütáló albumuk, amire akkoriban teljesen pozitívan reagáltam. Zeneileg tényleg nagyon meggyőző volt az egész, viszont éltem egy lényegi kifogással: "Richard Marshall billentyűsként nem domborít igazán, ráadásul a hangja is kevés ehhez a műfajhoz. Nagyon remélem, hogy Marshall mikrofon mögé állítása amolyan kényszermegoldás volt, s azóta is folyamatosan keresik a megfelelő frontembert. Lenne néhány ötletem... Mondjuk, ha egy Germán Pascual vagy Christian Palin kaliberű ember énekelne, még toplistás is lehetett volna a lemez..."
Sajnos Pascual és Palin talonban maradtak (utóbbival nekem az új Adagio is biztosan jobban tetszett volna), az együttes fő dalszerzője, Lee Luland gitáros azonban (mintha olvasta volna jó szándékú ajánlásunkat) új billentyűst igazolt Rox Capriotti személyében, és a mikrofon elé is egy új arcot, bizonyos Michael Morrist állított. Ez határozottan jót tett a bandának, bár Morris hangja így sem igazán az én szám íze szerint való: olyanféle magas, vékony, de biztos orgánumról van szó, mint pl. a bolgár Pantommindban Tony Ivané. Ízlés és megszokás kérdése. Szerintem az albumot záró "Where Masters Fall" című tételben beköszönő Marc Hudson (Dragonforce) hangja jobban illene ide.
A "The Illuminated Sky" kifejezetten érett és aprólékosan kidolgozott progresszív metált kínál nekünk, néhol egészen jó érzékkel adagolt neo-klasszikus ízekkel (ld. "Cosmic Emissary). Ezért elsősorban a rendkívül tehetséges gitáros-zeneszerző, Lee Luland a felelős. Sajnos a szerzemények nem mindig elég karakteresek, ráadásul nekem az énekdallamok sem tűnnek elég erősnek. Az instrumentális részek azonban mindig nagyon ülnek, az "Alien Makers Of Disord"-ban vendégszereplő Greg Howe pl. (mint mindig) egyszerűen lenyűgöző (és ebben a stílusban ritkán is hallani manapság).
Lehet, hogy nem a Prospekt alkotta meg idén az év lemezét, de ez mindenképpen nagy előrelépés az első albumhoz képest. Szólhatna jobban, lehetne rajta több szerethető dallam, de azért még így is figyelemreméltó teljesítmény. Érdemes vele eltölteni egy kellemes kánikulai "pásztorórát", az itt beágyazott Bandcamp oldalon teljes egészében meg is lehet hallgatni.
Tudom, hogy számtalan recenziómat kezdtem már így, de muszáj megjegyeznem: ezt a kritikát (sem) nekem kellett volna megírnom. Nálunk igazából Túrisas lenne a házi Adagio-felelős, de egyébirányú restsége miatt ezt (sem) várhatjuk tőle. Abban azért még titkon reménykedem, hogy alapvetően negatív (hoppá, itt csúnyán elszóltam magam!) kritikám kiugrasztja az életunt nyulat a bokorból. Talán ezzel kiprovokálok minimum egy (vagy több) terjengős, fölháborodott kommentet!
Az Adagio vitathatatlanul az egyébként nem túl sűrűn benépesített francia metál égbolt egyik legfényesebben ragyogó csillaga. Volt. Merthogy a gallok Symphony X-eként joggal emlegetett együttes a 2009-es "Archangels In Black" óta nem adott életjelet magáról. Az énekesek bősz váltogatása (járt ott Mats Levén is!) és a zenei agynak számító Stephan Forté gitáros erősen felejthető két szólólemeze (itt és itt) nem volt túl biztató előzmény. A "Life"-on 8 hosszú évet ültek, ami éppen jól is elsülhetett volna. Nem tagadom, hogy aprólékosan kidolgozott, sokszorosan rétegzett anyaggal van dolgunk, de a dalokat hallgatva inkább az elmúlt 8 év kínlódása, erőlködése, mintsem a hosszú előkészítő időszak termékeny zsenialitása az, ami szembeötlő.
Forté határozott visszatérést ígért a 2003-as "Underworld" kemény, ám dallamos progresszivitásához. Persze az élet közben kérlelhetetlenül megy tovább, és vajmi kevés reális esély van arra, hogy az őt körülvevő világgal együtt óhatatlanul változó muzsikus 15 évet sikeresen ugorjon vissza az időben. A "Life" iszonyatosan sűrű, batár nehéz, bonyolult hallgatnivaló, de kevés köze van az "Underworld"-höz, talán még az Adagióhoz is alig-alig. Ez nem egy Symphony X-féle neo-progresszív anyag, sokkal inkább tükrözi Forté utóbbi időben tapasztalható vaskos el-Jeff Loomis-osodását, valamint lényegesen több rokonságot mutat Finn Zierler Beyond Twilight-jával, mint bármi mással. Az utóbbi nem csak Kelly "Sundown" Carpenter énekének köszönhető, amit pl. a 2005-ös "Section X" című BT lemezen is hallhatunk. A rokonság inkább a nyomasztó zenei elvontságban, gyomorszorító letargiában és hátborzongató, zajos ürességben tetten érhető.
Nem kétlem, hogy ez még így is utat talál a kemény rajongókhoz, főleg azokhoz, akik élnek-halnak Carpenter hisztérikus orgánumáért. Abban azonban biztos vagyok, hogy még nekik is föltűnik majd (ha kicsit is vájtfülűek), hogy – bár Kévin Codfert billentyűs elismert hangmérnök – ez az anyag bizony szólhatna jobban, arányosabban is. Nekem a dobhangzás nagyon műanyag, a billentyű kicsit halk, a bőgő meg vékonyka – úgy látszik Forté mesterék saját stúdiójától és saját kiadójától ennyire tellett. Azért a "Trippin' Away" című, mondhatnánk a djentes, zierleres hatásokhoz képest amúgy neo-klasszikusan régimódi ballada még így is libabőr. Ha ilyesmivel pakolják tele a lemezt, engem kilóra megvesznek.
Már sokkal, de sokkal hamarabb meg kellett volna születni ennek a recenziónak! Egyrészt úgy volt, hogy túlterheltség és időhiány miatt nem rám hárul ez a feladat (is), másrészről a jó ideje megrendelt kiadvány csak jelentős késéssel jutott el hozzám. Az olasz Symphony X-ként tündöklő DGM-nek 2010-ben már jelent meg egy élő anyaga "Synthesis" címmel, de az még a Scarlet Records-os éra produktuma volt, s mint ilyen, erőst a "low budget" kategóriába tartozik. A régi nóták újra fölvett "best of" audio válogatásának nagyon örültem, de annak már sokkal kevésbé, hogy a római koncert DVD fényképezése egyenesen kritikán alulira sikerült. Mondjuk ebben a tekintetben a Frontiers kezelésében megjelenő "Passing Stages" sem ígért sokat, hiszen a nápolyi kiadó koncert fölvételei sem a kameramunka iskolapéldányai szoktak lenni. Mi több! Vagy mi kevesebb?
A DGM megtehette volna, hogy a szokásos sokéves késéssel csak a 2014-es atlantai ProgPower fesztiválon rögzített kb. 70 perces anyagot adja ki, de szerencsére úgy döntöttek, hogy hozzácsapják az ucsó lemezük (The Passage) 2016-os turnéján Milánóban fölvett valamivel kevesebb, mint egy órás koncertet is. Szerencsés csillagzat alatt született elhatározás volt ez, hiszen a két anyag jótékonyan kiegészíti egymást. Az atlantai koncert a ProgPower-es fölvételek stílus(talan)ságához híven képileg abszolút minimál fölfogásban készült. A kamerabeállítások amatőrök, a fókusz sokszor életlen, a fölvételek koncepciótlanok, a színpad spártai, a hang viszont hibátlan: természetes, élő, arányos, az utómunkálatok pedig nem tolakodóak. Erényként foghatjuk föl, hogy (bizonyos átfedések mellett) a szetlista a "FrAme" (2009) és a "Momentum" (2013) albumok dalaira épül, és Emanuele Casali billentyűs még rock-fazonként lépett föl (i.e. nem rondított még bele ollóval a rőzsébe, hogy pubifrizurával éktelenkedjen, mint a milánói színpadon).
Az észak-olasz Frontiers Metal Festival fölvételei képileg sokkal jobban sikerültek, bár a vágások kicsit kapkodósak és a fókusszal itt is akadt probléma olykor. Még így is sokkal jobban esik ezt a koncertet nézni, vizuálisan egyértelműen magasabb rendű az atlantai anyagnál. A gond itt az, hogy amit hallunk, annak marha kevés köze van a bulin elhangzottakhoz. Atlantában a Casali testvérek még bekapcsolt mikrofonok előtt legalább igyekeztek vokálozni, Milánóban már csak a nagyszabású kórusok szólnak folyamatosan, miközben egyedül Mark Basile szája előtt van mikrofon. Viszont egy dalban, a "Ghost Of Insanity"-ben az Evergrey-es Tom S. Englund sorait Simone Mularoni énekli, nem is akárhogy! A faszi nem csak döbbenetes gitáros, de ígéretes énekes is. A lényeg azonban az, hogy a milánói koncertnek igazából csak a képeit kapjuk, mert a hanganyag precíz utómunkálatokkal doktorált verzió, ha nem teljesen új fölvétel (mint gyanítom, a Megadeth "Rust In Peace Live" DVD-je).
Közel sem tökéletes audio-vizuális élmény tehát az, amit ez a DVD kínál nekünk, de egyrészt jobb és könnyebben elérhető a ma már szinte beszerezhetetlen "Synthesis"-nél, másrészt a két föllépésen rögzített anyag erényeit egyesítve, összegezve egy tök jó virtuális buliban vehetünk részt, öklünket vadul rázva, fejünket bőszen bólogatva a képernyő előtt. Arról nem is beszélve, hogy a CD+DVD kombó végleg bebizonyítja a kétkedőknek: a DGM abszolút világszínvonal, tényleg a legnagyobbak között a helye, simán pariban van olyan előadókkal, akiknek népszerűsége, elismertsége messze meghaladja azt, ami eddig nekik osztályrészül jutott.
Elmúltak már azok az idők, mikor egy új Iced Earth album megjelenése alapjaiban rengette meg az underground heavy metal hívők birodalmát – talán nem is voltak ilyenek. Mindenesetre a Schaffer kapitány vezette csapat egyike azon kevés együtteseknek, melyek a kilencvenes években sem vesztették el hitelességüket, és nem próbáltak ilyen vagy olyan kanyarokkal a maguk teremtette útról letérni.
Arról persze lehetne vitatkozni, hogy az Iced Earth mennyire tekinthető igazi együttesnek, és mennyire Schaffer egyéni elképzelései zenei megvalósításának, de igazából hatalmas kilengéseket nem lehet a diszkográfia darabjainak színvonalában találni. Az bizonyos, hogy a Matt Barlow énekes jelezte 1993-2003-ig tartó periódus sikerét nem igazán tudták felülmúlni, az már csak az én egyéni véleményem, hogy a Tim Ripperrel készített "The Glorious Burden", valamint a Stu Block bemutatkozását jelentő "Dystopia" – ha egy kicsit másféle hangulati elemek hangsúlyozásával is – simán odatehetőek a klasszikus albumok mellé. Az is igaz viszont, hogy vannak olyan lemezeik – és ebbe beletartozik a legutóbbi is –, melyek úgy mentek el mellettem, mint focistáink fizetése a megérdemelt zérótól, annak ellenére is, hogy Schaffer zenei világa nem fog át hatalmas spektrumot, és hát a muzikális forradalom letéteményesei szócikk mellett sem az Iced Earth neve található az értelemező szótárban.
Abban persze igaza van Schaffernek, hogy jóllehet sok régi rajongó ugyanazt az érzést várja az új Iced Earth albumtól, mint a Dark Saga idején, ez minimum egy időgép prezentálásával lehetne kivitelezhető, és a jelzett hallgatók ifjúságának visszahozásával. Mert hiába nem változik annyit a zene, ha közben kamaszból felnőtt férfivé válunk, és érzelmi világunk úgy változik, ahogy érzelmi intelligenciánk – utóbbi jobb esetben minél nagyobb értéket mutatva. És bár könnyen tehetném, hogy rövidre fogva a kritikát, elintéznem annyival: olyan, mint a többi – ezzel nem biztos, hogy igazat mondanék, már ha az árnyalatok releváns különbséget jelenthetnek egy lemez megítélésében. (Márpedig igen, lásd fenti soraimat.)
Azoknak, akik Barlow-féle lemezt várnak, ismételten csalódniuk kell – hiába változatlan az elénk tárt zenei univerzum alapja, Stu Block képtelen visszahozni azt az alapvetően fagyos, deprivált, dehumanizált életérzést, ami a korábbi albumokat jellemezte. Úgy látszik, a valamikori énekes úgy fagyott össze Schafferrel, hogy abból tényleg valami egyedi és megismételhetetlen született. Ugyanakkor bátran megállapítható, hogy az "Incorruptible" sokkal jobb album lett, mint elődje, és ha nem is éri el a "Dystopia" színvonalát, még Schaffer sem fog olyan negatív értékítélettel visszaemlékezni a mostaniakra, mint tette azt a "Plagues Of Babylon" esetében. Stu Block továbbra is megpróbál lavírozni a Ripperes sikolyok – ez annyira nem megy neki – és a Barlow-féle öblösebb énekstílus között, én azonban nem érzem indokoltnak ezt a vokális skizofréniát, és ennek mellőzésével talán a zene sem lenne annyira zaklatott, mint amilyen hűvös és kimért volt Barlow idejében.
Troy Seele kényszerű kiválása – beteg kisfiának ápolása nem engedett elég időt a zenekari kötelezettségekre – nem igazán eredményezett érzékelhető változást, Jake Dreyer ügyes iparos módjára szolgálja ki a heroikus témákat, melyek mélyén továbbra is ott lappang az Iron Maiden, vagy a Sanctuary hatása. Lehet, hogy az elkötelezett hívők meg fognak kövezni, de az album fő szerzeménye, az epikus "Clear The Way (December 13th, 1862)" engem folyamatosan a Running Wild hasonló témájú, a katonaindulókat gitárszóló formában feldolgozó munkáira emlékeztet – s hogy ez most dicséret, vagy negatívum, döntse el mindenki saját maga.
A szövegekről nem szeretnék érdemben nyilatkozni – Schaffer mindig híres volt markáns politikai véleményéről, amitől nem áll messze a konteo-hívők sajátos logikája –, akit érdekelnek a hangjegyekbe foglalt leleplezések, azok mélyedjenek nyugodtan bele a sorokba.
Megbízható, és viszonylag erős albummal folytatta a harcot az Iced Earth legénysége, egy-két kiugró, best of-ot is megérdemlő szerzeménnyel, amire vélhetően jó benyomásokkal fogunk visszaemlékezni pár év múlva – már ha a világelitet jelentő kiválasztott csoport nem fog úgy dönteni, hogy mindennek vége legyen :).
Bevallom, úgy vagyok a nemzeti rockkal, mint más a folk-metallal: nem tartom a zeneművészet csúcsának, de talán még közepének sem. Persze nem biztos, hogy itt éppen a művészi tartalmat kellene számon kérni – főleg egy olyan műfajban, ami ezer ágra bomlik –, hiszen zenei, szövegi forrásai, sémái megtalálhatóak a folklórban, katonadalokban, politikai indulókban (csasztuska!), melyek ugyan a társadalmi (ön)tudat bizonyos képét vetítik ki a zene(szöveg) segítségével, ám ennek értékeit nem hinném, hogy a művészet eszközeivel kellene vizsgálni.
Jóindulatúan semleges álláspontomat talán az is erősíti, hogy hivatásomnál fogva nem szorulok pótlékra „nemzeti buzgalomból”, 25 év ilyen irányú szocializáció megtette a hatását, ebből eredően mindaddig kedvtelve olvasom a „nemzeti” szövegeket, míg azok nem válnak uszítóvá, illetve nem kergetnek olyan vágyálmokat, melyeknek realitásuk nincs, politikai kárt azonban okozhatnak.
Igazából maga az ötlet keltette fel érdeklődésemet a lemez iránt, amivel a Kárpátia tagjai előrukkoltak: legsikerültebbnek vélt dalaikat angolra fordítatták, és meghívtak öt – no jó, három, a harmadik és negyedik inkább csak lelkesedésében – nemzetközi szintű énekest azok feléneklésére. (Érdekes, hogy a nemzeti érzületű brigád internacionalizmusba váltott – de ez maradjon egy idétlen poén). Owensről és Lioneről tudom, hogy szerepeltek már magyar metal együttesek anyagain, Scheepers és Bayley esetében csak valószínűnek tartom, ettől függetlenül a volt Iron Maiden tag minden beleadott, hogy társaihoz felnőve a kapott feladatot képességeinek maximumán hozza – ez a hozzáállás úgy gondolom, korlátoltabb énekesi képessége ellenére is profivá avatja. A dalok eredetijét nem ismerem, így nem tudom, zeneileg mennyire nyúltak bele, bár a szögegyenes, indulóba, esetleg a csata utáni tábortüzes elégiába torkolló dalokon szerintem nincs mit sokat csavarni. Ami egyértelmű pozitívum: minden egyes szerzemény tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy lovasroham előtt és közben a tábori zenekar ezeket fújja és elég egyetlen hallgatás is a dallamok megjegyzéséhez. Owenstől nem áll távol ez a fajta zenei mentalitás, hiszen Schaffer mellett a legnépszerűbb amerikai polgárháborús dal taktusait idéző Gettysburgben már "lángra lobbanthatta a nemzeti érzelmek máglyáját", a számomra ismeretlen Tomek Horytnica azonban nem tudom, számított-e arra, hogy dallamában egy echte csasztuskát kell énekelnie, még ha határvadász indulónak is van álcázva.
A szövegek szerencsére nem mennek túl azon a ponton, ami számomra a jó ízlés határát jelentik, és be kell ismernem, ha a dalokban több lenne a gitárszóló - egyáltalán, a hangszeres-instrumentális vonal erősebb lenne- még zeneileg is komolyabban tudnám venni, valahol a Manowar és Running Wild környékén. (A külcsín – Havancsák Gyula érdemei elvitathatatlanok – és az ötletes videoklipek mindenesetre valóban Európa-szintűek)
Mindenesetre aki fogékony a stílus által nyújtott értékekre, nem fog csalódni, hiszen egyrészt kipróbált – vagy veterán – szerzeményekről van szó, másrészt ritka a színtéren, ha ilyen szintű énekesek prezentálják a hazafias talpalávalót. Kíváncsian várom a második részt, remélem, a fiúk szolgálnak még kellemes meglepetéssel. (A magyar közreműködők sora is impozáns: Hirleman Bertalan, Molics Zsolt és Papp Gyula úgy gondolom, mind az idősebb, mind a fiatalabb patrióták számára ismerősek lehetnek.)
Éppen múltkor szomorkodtam azon, hogy milyen rég halottam már egyik kedvenc amerikai power bandámat, a Jacob's Dream-et, erre itt van, tessék, a semmiből robbant elő új albumuk – megyek is, veszek egy lottószelvényt, hátha a zenén kívül is folytatódik kívánságaim hirtelen teljesülésének sora.
Se hírverés, se producer, sem önálló kiadó – így aztán nem hiszem, hogy rajtam és egy maroknyi valamikori hívőn kívül valaki is meg fogja hallgatni a lemezt, bár lehet, hogy az évek óta hallgató csapat döntött úgy, hogy egy kis örömzenéléssel dobják fel mindennapjaikat, főleg annak fényében, hogy kultikussá vált első két lemezük énekese visszatért a banda soraiba, és a stílus is a korai Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory hatásából fogant, megspékelve azt a hagyományos amerikai powerrel, amúgy Jag Panzer módra.
Milyen távolinak tűnik az ezredforduló, amikor a zenekarnak két év alatt sikerült olyan reputációt kiharcolni, ami az utána következő botlások, stílus- és énekes váltás – David Taylor helyére Chaz Bond érkezett, a játszottak pedig a szokványos amerikai powerbe szürkültek – hatására is kitartott, ráadásul olyan térbe tértek vissza, ahol és amikor példaképeik – az Iron Maident leszámítva – vagy megszűntek, vagy szüneteltetik ténykedésüket, esetleg kétségbeesetten próbálják önmaguk nagyságát megidézni. Ez persze kedvező egy relatív, underground-szintű siker eléréséhez, ám 2017-ben, a digitális információáramlás és információéhség korában ilyen szegényes körítéssel, és a hobbistátuszhoz is méltatlan hangzással már ötletgazdag és hiánypótló tartalom ellenére sem illik megjelenni. Hiába hát az eredeti énekes, David Taylor visszatérése, hiába a remek gitármunka és a korai stílusjegyek visszaidézése, ha a megszólalás poros és avítt jellege szinte elkedvetleníti a szurkoló hallgatót a "mélyanalízis"-től. Pedig ez a fajta zene megkövetelné a türelmet, mert hiába prezentálja Taylor kissé szájbarágósan dallamait, hiába az ismerős fordulatok tárháza, ez nem a fejbólogatós, ökölrázós himnuszok világa, még akkor sem, ha a progressziót nem a nyakatekert váltások jelentik, és a dalok alapvetően lineárisan, megfontoltan, időt hagyva bontakoznak ki, megtámogatva az alapvetően klisé-mentes és keresztény ihletésű szövegekkel.
A "Sea Of Destiny" – jóllehet összetevőiben emlékeztet a megidézendő első két lemezre – már most sem állja ki az idő próbáját. Lehet, hogy én váltam türelmetlenebbé, esetleg az elmúlt 15 év rengeteg meghallgatott anyagában már találkoztam azokkal a megoldásokkal, melyekkel a csapat most is él, de képtelenek hosszabb ideig lekötni, pedig nem vagyok egy türelmetlen ember. Ami biztos, a dalok viszonylag homogén stílusban íródtak, egyszeri hallgatás után igen nehéz megkülönböztetni őket, és hát a riffek egy részét már megírták mások: az "Into The Night" kezdésekor azt hittem, hogy a Maiden "Wicker Man"-je keveredett a lejátszási listámba, és bizony több helyen – akár a kezdő számban – is nagyvonalú módon idézik a mestereket.
Persze azt is lehetne mondani, hogy nem elég jók a dallamok – és az a kissé sötét tónusú misztikum is hiányzik, ami igazán egyedivé tette a kezdeteket –, annak ellenére, hogy a szikár amerikai powernél – főleg annak thrashez közelítő ágánál – jóval "puhább" az anyag, az instrumentális bravúrokat pedig elmossa a hangzás, de ezt döntse el mindenki saját maga, mert a leírtak ellenére érdemes nekiindulni a lemez felfedezésének: hátha Jákob álma ismét örömöt és megnyugvást hoz, legalábbis azoknak, akik meghallgatják a lemezt.
Írországról sokminden eszünkbe jut, de a metál nem igazán. Zeneileg mindig inkább a folk/rock vonalon voltak erősek, így nem kicsit lepődtem meg, amikor belefutottam a The Vicious Head Society bemutatkozó lemezébe. Neve ellenére lényegében egyszemélyes projektről van szó. Graham Keane amolyan kései érkező, 18 éves korában fogott először gitárt a kezébe, akkor viszont olyan komolyan vette a dolgot, hogy éjt nappallá téve gyakorolt, sőt végül kikötött egy angliai zeneiskolában (ahol megszerezte a szükséges teoretikus alapokat is).
Úgy a megszállott gyakorlás, mint ennek az albumnak kínkeserves megszülése Keane számára terapeutikus jellegű foglalatosság volt, érzelmi válságának, depresszióval való küzdelmének volt egyszerre laboratóriumban kikevert kemikáliák nélküli orvossága és fölszabadító szellemi mellékterméke. Az egész lemezt kis házi stúdiójában rögzítette, keverte, maszterelte, ami azért hallatszik is rajta. Nem gáz az eredmény, de persze lehetne sokkal profibb: a ritmusszekció és a billentyűk jöhettek volna "előrébb", de végeredményben ez egy gitáros lemez(e).
Keane nem is titkolja, hogy mióta az eszét tudja, a progresszív metál bűvöletében él, különösen a Dream Theater volt rá nagy hatással. A dalszerkezetek ezt a vonzódást egyértelműen kimutatják, de olykor akár egész konkrét zenei utalásokba (nyúlásokba?) is belefuthatunk. A zeneszerző-gitáros egyébként elég ambiciózus vállalkozásba kezdett ezzel a projekttel; ennek megfelelően komoly önbizalomról tanúságot téve még Mike Portnoyt is megkörnyékezte, nem dobolná-e föl az anyagot. Portnoy nemet mondott, de sokan mások, pl. Derek Sherinian és az Ayreonból ismert énekes, Wilmer Waarbroek elfogadták a fölkérést.
Az "Abject Tomorrow" a műfajra jellemző "concept" album, egy disztópikus történetre van fölfűzve, ahol egy Mátrix-féle, Neo típusú hős megszabadul a világuralomra jutott gépek által emberekbe műtött érzelemgátló implantátumtól, és újra elindul a "hús-vér" emberré való válás rögös útján... Akkor erről ennyit!
A zene viszont annak ellenére is kifejezetten ígéretes, hogy Keane engem szólóban nem igazán győzött meg. A hangzás mellett talán a koherencia hiányát és az alkalmi hörgések majdnem komolytalan mivoltát lehetne fölhozni ellenérvként, minden más tekintetben azonban ez egy alapjában igen zenei, jó ötletekben, dallamokban bővelkedő anyag, így Keane némi kitartással, szerencsével stb. akár az "ír metál" jövőjének egyik oszlopos megteremtőjévé is válhat...
Mivel nem vagyok irodalmár, sem magyartanár, így kutatási-nevelői célzat, vagy a szakmai kiátkozás kockázata nélkül állíthatom, hogy a magyar nemzeti eposznak tartott Zalán futása, esetleg a Buda halála – bármennyire is megfelelnek az irodalom eposzok előtt állított követelményeinek – nem igazán versenyképesek Arany János egyik fő művével szemben, már ha az eposznak valamilyen formában sugallnia kell a nemzeti tudat, illetve értékrendszer lényegét, kortól, időtől függetlenül. A magyar "hőslélek" összetettségét és az uralkodó értékrendszer változásának egyénre gyakorolt (romboló) hatását a Toldi trilógiájánál jobban nem sikerült a műfajban megragadni: ennyire időtálló, a mai viszonyoknak is teljes mértékben megfelelő – és metaforikus, vagy direkt értelmezéssel pontos reflexiót adó – világképpel egyedül Móricz "Rokonok"-jában találkoztam: a kapcsolati-politikai tőkét elvtelenül felhasználó, ügyeskedő, uram-bátyám rendszer mára vonatkozó párhuzamait mindenki megvonhatja, és biztos vagyok benne, hogy a bal és jobboldali egyenesek – egyelőre és sajnos – nem fognak találkozni, még a végtelenben sem. (Ismétlem, ne átkozzon el senki, aki – akár egy más műfajban – a magyar társadalom hajtóerőinek irodalmi képfestő mesterét Mikszáth helyett Adyban, vagy József Attilában látja – biztos vagyok benne, hogy feltétel nélkül elfogadnám példáikat.)
Jómagam a jelenlegi "magyar psziché" – vagy tömeglélek – fő jellemvonásainak gyökerét a Mohács utáni, a nagyhatalmak szorító nyomásában vergődő, és a valamikori nagyhatalmi státusz után sóvárgó, ám (egységesen) tenni nem nagyon akaró (tudó) időszak vezető társadalmi rétegének (akár kényszer szülte) viselkedésében vélem felfedezni, ám a Toldiban ábrázolt paradigmaváltás közben a saját gyengeségeitől vergődő hős egyéni tragédiája, bukásának tragikumában is nagyszerű és felemelő módja, illetve az életét alakító szereplők által kidomborodó önmarcangoló hősiessége olyan tükör lehet, amiből egy egész ország térképe rajzolódhat ki, itt, a Balkán mellett, ám a kereszténység felvétele utáni történelmében végig Európához tartozva. (Igen, még abban az átkos negyven évben is.)
Természetesen nem célom a Toldi trilógiát elemezni – megtették azt nálam szakavatottabb, hozzáértőbb emberek – és különösképpen nem akarom untatni az olvasókat sem, mit is jelent számomra a mű, bár a taglalt film ismertetését tisztán ezek nélkül nem tudom megejteni – az esetleges egyéni nézőpont tévedéseit bocsássa hát meg nekem a kedves érdeklődő.
Nem tudom, hogy az animációs filmek műfajában született-e hasonló technikával készült alkotás: a Daliás Idők, ami tulajdonképpen a Toldi trilógia másfél órába sűrített története ugyanis nem egyszerűen rajzfilm: olyan festmények egymáshoz fűzött – néha animált – változata, amilyennel én nem találkoztam életem folyamán. A film alkotói a források alapján több tízezer olajfestményt készítettek a XIX. század romantikus-naturalista stílusában, mondanom sem kell, hogy mindent ki is használtak, amit a festés adta eszköztár biztosít a hangulat megteremtésében. A színek, árnyékok, különböző perspektívák – esetleg torzítás – használata, a festmények kivetítésének ideje, tempója - ami valamilyen formában akár a klipkészítés metódusát is megelőlegezi - túlmutat a megszokott rajzfilm "dimenzióin", és olyan művészi ábrázolásba csap át, ami akár hang nélkül is képes lenne a nézőt belevonni a cselekménybe. (Eredetileg csak zenét terveztek hozzá, de az akkori "műsorbizottság" úgy döntött: a szabad adaptáció adta lehetőségekhez idomulva narrátora is legyen a történéseknek. Szabó Gyulát, a nemzet elhunyt színészét talán még a fiatalabb korosztálynak sem kell bemutatni, hiszen legendás hangját akár Ady karácsonyi verséből, akár a honi animáció hőskorának filmjeiből is ismerhetjük: a Magyar népmesék, vagy a Fehérlófia – ami a Daliás Időkhöz hasonlóan szintén művészi kísérlet (is) volt – szenzációs mesélőjeként azok számára is plasztikussá teheti az etalon fogalmát, akik filmszerepekben esetleg nem látták, bár a Tenkes Kapitánya Buga Jakabjaként, vagy a Józsi és az úthenger kultikus főszerepében még gyakran találkozhatunk vele a magyar csatornákon.)
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a művészi megközelítés nem ment-e a szórakoztatás rovására – bár kinek mit jelent a fogalom –, ám én ha tíz éves koromban tátott szájjal néztem az egymás után felbukkanó hatalmas táblaképek monumentális csatajeleneteit, vagy az udvari életképeket, akkor úgy gondolom, már magában a látvány is le tudja kötni akár a kiskamasz közönséget is. (Az eposzokra jellemző "történet a történetben" a film talán egyik csúcspontja: az egyébként külön Arany balladában is feldolgozott Szent László (halld a pompás Dalriada feldolgozást) jelenésének legendája mind katonai, mind hitbéli aspektusában is hátat borsództató.)
Ugyan a megvalósítás csodája önmagában is "elvinné" a filmet - és ne feledjük, a készítés folyamatának idején még messze volt a digitális forradalom, legalábbis az animáció területén -, ám a történet szó szerint klasszikus volta borítékolja a sikert mindazok körében, akik hajlamosak az eposzok jellegzetességeinek csodálatára, a felemelkedés és bukás időtől független, de generalizált mozgatórugóira. Arany a Toldiban nem csak egy egyszerű hőstörténetet vetett papírra – olyan pszichológiai látleletet tár elénk, ami tökéletesen ábrázolja a genetikai gyengeségekből – itt Miklós hirtelen természetéből, és féktelen haragjából – és a környezeti hatásokból – a lovagvilág értékeinek devalválódása (vagy általános értelemben az egyes történelmi korszakok egymásutániságát okozó paradigma-változás – származó tragédiát, ami önmagán túlnyúlva mégis felemelő és értékteremtő.
Az alkotók tökéletes egységet teremtettek a vizuális, verbális és zenei összetevők között, melyek egy megvalósításában tökéletes nemzeti sorsdrámát – még ha az egyén személyén keresztül is - elevenítettek meg a képzőművészet – és itt nem véletlenül az animáció szót használtam – segítségével, így aztán tökéletesen alkalmas arra, hogy akár gyermekként, akár felnőttként megismerjük a magyar – és a világirodalom – egyik legnagyobb eposzának képbe, hangba és zenébe oltott értékeit, a magyarság tudatalakulásának perszonális hősénekbe varázsolt okait és következményeit. (Azért kíváncsi lettem volna és leszek az el nem készülő Toldi filmre valamint a készülő Toldi rajzfilm-sorozatra.)
Tervező-rendező: Gémes József, forgatókönyv: Arany János Toldi-trilógiája alapján Gémes József, kísérőszöveg: Nepp József, operatőr: Varga György, zene: Decsényi János, ének: Csengery Adrienne, mesélő: Szabó Gyula, gyártó: Pannónia Filmstúdió.
Múltkor éppen azért ontottam bitekbe könnyeimet, hogy az európai power metal milyen válságba jutott, erre mit ad az ég, itt jön egy teljesen ismeretlen svéd csapat és lejátssza a csillagokat az égről – el is kezdtem gondolkodni azon, hogy elmegyek valamelyik sivatagos afrikai országba esőcsinálónak, csak elég könnyet kell gyűjtenem.
Az persze köztudott – és ezt empirikus kutatások is igazolják, amiket szerencsére nem brit tudósok vezettek le –, hogy ha egy csapat Svédországból jelenteti meg albumát, a minőségnek nem előfeltétele a hosszú zenei múlt: itt bizony a csikóévek is szinte tökéletes produkciókat fialhatnak. Komolyan, lassan eljutunk oda, hogy a színvonal egyik jelzője a "svéd" lesz, legalábbis a power metalban – egyébként is mennyivel szemléletesebb, mint a "cool", vagy a "zsír". Ez persze csak félig-meddig igaz, mert a csapat magját alkotó zenészek már 2005-ben összeálltak Frenetic néven, és a zenekari fotókat elnézve nem ők lesznek a tinilányok kedvencei – de talán még a tinifiúké sem.
Az együttes tehát abban a németnél kevésbé játékos, talán szigorúbb powerben utazik, ami azonban nem nélkülözi a heroikus énektémákat, de a kemény faaprítást sem, így kapjuk meg azt a jellegzetes zenei képletet, aminek az eredménye mindig az ötös. (Talán az egykori finn együttes, a Twilightning zenei világa köszön leginkább vissza; már aki emlékszik még rájuk.)
Ezek után persze nem kell ecsetelnem a zenészek felkészültségét – jóllehet Svédországban nem zenei akadémiákra költik a pénzt, hogy aztán kiöregedett bérzenészekkel próbáljanak meg karriert csiholni –, a debüt albummal jelentkező fiúk abszolút mesterei hangszereiknek, és az énekes, Pasi Humppi – jók ezek a Pasik, legalábbis a metalban – is képes bármit kiénekelni, legyen az Helloween-szerű magasokkal, vagy acsarkodóbb rekesztéssel teli dallam. Lehet, hogy névrokonságról van szó, de a basszust és a gitárt kezelő zenészek valószínűleg testvérek, így aztán az esetleges hibák is a családban maradnának – már ha lennének. Különösen Patrik munkáját tudom megdicsérni, a "Revenant" keleties szólója, vagy a "Time" dallamorgiája elég arra, hogy ha úgy tartja kedved, végig csak a gitárra figyeljél, már ha nem ragadnak magukkal az élvezetes, de nem szirupos dallamok.
Ilyenkor aztán elgondolkodik kicsit az ember, hogy mi lehet ott a levegőben, vagy talajban, ahol ilyen debüt albummal tudnak csapatok tucatjai jelentkezni. Állami dotáció biztos van, bár a svéd életszínvonal talán még enélkül is biztosíthatná az egyáltalán nem olcsó zenei időtöltést – jóllehet hobbiról ilyen színvonalnál nem igazán szerencsés beszélni –, és hát persze ösztönző verseny, aminek során a zenészek nem ülnek bele abba a posványba, amit a honi szeretet biztosít, vagy megenged. (Pedig ez a fajta zene inkább csak Európában követel magának figyelmet, Amerikában a metalnak már más útjai vannak.)
Végül is mindegy, a lényeg a végeredmény, ami egy újabb év végi listás esélyest hozott: lenne ilyen meglepetésekkel teli ez az év, és akkor minden bizonnyal örömkönnyekkel sírnám tele az oldalt.
A '90-es években gyökeresen megváltozott a zeneipar, ahogy mondták a hozzáértők, a művi és hazug csillogást, a Sunset Strip kevesek számára elérhető valóságát, ezt az egyszerű amerikai fiatal számára soha meg nem tapasztalt világot felváltotta az "őszinteség". Zenében, öltözködésben, mindenben. Nem tudom a választ, az okokat sem, de az biztos, hogy az új (őszinte) generáció és zenekarok ikonikus arcai, frontemberei az öngyilkosságba, vagy a teljes, halállal végződő leépülésbe menekültek a világ valósága elöl, noha a drog és alkohol itt is mindig szerepet játszott. Az élet élvezetének helyébe, az élet tagadása lépett, a hedonizmus helyébe a depresszió. Okoskodni nem akarok, minősíteni és bárkit is megítélni különösen nem; ez legkevésbé sem az én dolgom, csak e mai sajnálatos halálhír kapcsán nem tudott mindez nem eszembe jutni. Meg is köszönném és örömmel venném, ha szociológusok, vagy bárki feltárná mindennek okait. Nyugodjon békében Chester Bennington, és valamennyi tragikus sorsú muzsikus!
