Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.tnttheband.com

No, essünk neki, szóljon a TNT! Az 1982-ben alakult norvég brigád azon különleges bandák egyike, ahol a minőséget (is) meghatározó egyéni jellemvonások, a géniuszi szikrát jelentő többlet inkább visszahúzó erőként funkcionálnak, mintsem hype-ot robbantó, manistream expanzióként: a hasonló cipőben járó Lillian Axe, vagy a Tesla (nem, nem a feltaláló, vagy a lengyel híradástechnikai cég) biztos zenei nyelven is meg tudnák fogalmazni – nálam sokkal találóbban is – a lényeget. Mert hiába az egyéni stílust magának mondható gitárhős – akinek, mármint a gitárosnak, alapvető szerepiét a jelenlegi zenei (metal zenei!) fórumok már megkérdőjelezik, számomra némileg meghökkentő módon –, hiába a csillagokat is leéneklő énekes, aki a bül-bülmadarakhoz hasonlóan sajnos a költözés szokását is magáévá tette, (még szerencse, hogy nem szarka lett belőle), ha nem a megszokott oldaláról közelítik meg az egyébként roppant konzervatív hallgatóközönség ízlését, és mernek, sőt, tudnak igazán progresszívek lenni.

Persze nem kell megrettenni a szótól, ez a progresszió nem AZ a progresszió, inkább csak egy olyan, sajátos zenei világlátás, ami igazán szokatlan a blues, vagy klasszikus-zenei gyökerű heavy metal világban. A csapat vezetője, és konstans tényezője, a virtuóz Ronni Le Tekro ugyanis nem fél az esztrád, vagy egyéb színpadi muzikális forrásból ihletet meríteni, teszi ezt ráadásul olyan szemtelen, határokat átszelő játékossággal, hogy arra csak a kalapemelés lehet a válasz, már ha nem hajítottad lelkesedésedben korábban a levegőbe. Mert a TNT családtól semmi sem áll távolabb, mint a kötöttség, és ha meghallom egyedi, kicsit a Def Leppard vokális többrétegűségéhez hasonló, néha az AOR-ba is átkacsintó dallamaikat, nem a bőrszerkó, hanem mondjuk egy kétsoros öltöny ruccan rám, hiszen ez is lehet a játék része; azé a játéké, ami elvet minden konvenciót, és amiben minden megtörténhet – mi ez, ha nem az IGAZI játék, határok nélkül?:).

Tudom, a hivatalos kánon a Tony Mills közreműködésével elkészített két lemezt a szarba szapulta, de meggyőződésem, hogy az igazság ezúttal is odaát van. Mármint nem az érme fekáliás felén. Oké, nem voltak – illetve csökkentek – az aréna-rockos pillanatok, a zenéből pedig Mills hatására előtört az angol "birodalmi jelleg", ám az a zenei játékosság, amiről már lassan fél oldal óta beszélek, továbbra is markáns alapjaként szolgált a TNT birodalomnak – ez pedig úgy határozza meg az együttes jellegét, ahogy a töltet a robbanás mértékét.

Tony – mármint a Mills –  sajnálatos szívrohama miatt aztán a szapulók nagy örömére ismét visszatért az aranykor énekese, Tony "vándormadár" Harnell, akinek sajnos nincs humorérzéke, esetleg unja már a játékokat, így szokása szerint angolosan, izé amerikaiasan távozott, hogy aztán a Skid Row-ban is bebizonyítsa, nem biztos, hogy mindig azok a hülyék, akik a sávodban szembe jönnek veled az autópályán.

Gond azonban nincs, mert az új énekes, a semmiből érkező Baol Bardot Bulsara (ismerős a név egy része, igaz?) tulajdonképpen egy emberbőrbe bújt szirén – bár ezt a szerepet és nevet egy másik norvég, Tony Johannessen már birtokolja – tökéletesen alkalmas a hátrahagyott űr betöltésére, sőt: kissé modoros, színpadias hangja rá tud tenni arra a lapátra, amivel a TNT az ötleteket méri. Így aztán nincs csodálkozni való, ha a kezdő, a csapat pályájának csodálatos eszenciájaként funkcionáló "We're Gonna Make It" után egy tulajdonképpeni "Rammstein végig menetelt a Sunset Stripen" zenei kreatúra következik, amibe annyi játékosság szorult, mint két Las Vegasnyi kaszinóba.

Az persze azonnal fülbe ötlő, ahogy a gitárok szólnak, vagyis mint az '50-es években a szovjet traktorok, de egyrészt lehet, hogy a norvég traktorok is így szóltak, és a csapat saját patriotizmusáról adott tanúbizonyságot, másrészt valószínűbb, a hangzás is egy olyan koncepció része, aminek én nem tudtam megfejteni a szabályait – inkább én legyek a bolond, mintsem a játékmester.

Nem akarok végigpöfögni az összes dalon, jóllehet a könnyedség mellett, vagy annak hatására neki kellett menni néhányszor az albumnak, hogy rájöjjek a poénok csattanójára, és ne valami ordas blöfföt sejtsek, esetleg egy kínos félvigyort rajzoljak kritikaírás helyett, ám aztán beütött a dolog, és máris rózsaszínben látom a világot.

Lehet, hogy az aranykor két-három csúcsalbuma kissé egységesebb volt, és az ötletek jellege nem teremtett ennyi eklektikát, de hát akkoriban úgyis minden más volt, sőt, még a gitárhősöket is szerették.

Garael