2013-as éves toplistámon hetedikként végzett a "War & Peace", ezért most senki ne várja tőlem, hogy rosszat mondjak rá, semmi pénzért nem is tenném, de felütésként kikívánkozik belőlem, hogy azért Lukács Peta második szólólemeze sokkal többet fog szólni itthon, autóban, meg akárhol… Így utólag számomra egyértelmű, hogy az első lemez inkább a szakmának, vájtfülű zenefanatikusoknak szólt. Stílusbeli sokszínűség, háború és béke, fehér és fekete, szépség (Pacziga Linda) és a szörny (Tóth Gergő), egyfajta zenei terülj-terülj asztalkám jellemezte. Nem is volt ezzel semmi baj, legalábbis nekem nem volt vele bajom, "Slow Down", "Prayer", "90s Nights", mekkora nóták!  De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, azt azért el kell ismerjem, az énekes dalok számomra nem ültek igazán.

Most sok minden változott. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos koncepció, tartok tőle, hogy igen, de ezúttal a teljes anyag kimondottan slágeres és hallgatóbarát. Ezekkel a dalokkal azok is tudnak majd azonosulni, akiknek a "W&P" esetleg megfeküdte a gyomrát. Mindezt úgy, hogy Peta nem ment le kutyába, a minőségből semmit nem engedett. Most ugyan nem szakítja meg egy-egy zongorás jazz-betét a héthúros mély riffelést, de kapunk helyette kerek dalokat, egyből ragadó ének- és gitártémákkal. És senki ne higgye azt, hogy pl. a "Majdnem" zakatoló verze-ritmusozása, majd a refrént felvezető és lezáró, mindössze négy hangból álló, de rettenet fogós téma megírása zenei szempontból értéktelenebb, mint egy jót bűvészkedni sok-sok hangból. Technikailag lehet könnyebb, de ha a dalszerzési fázisban ez a vezérelv, az régen rossz…

Ehhez a megváltozott, jobbára sodró-zakatoló tempójú (Geröly Mátyás dobos és Horváth "Sexy" Gábor bőgős feszes alapot adnak Peta játékához), konzervatív verze-refrén-verze-szóló-refrén arculathoz ezúttal megkapjuk Petát énekesként is. Nem járunk rosszul, oda merészkedik csak, ahol még biztosan intonál, a saját (nem csak tempójukban, de szövegvilágában is zaklatott) dalait így teljesen korrektül elénekli. Nem is igazán tudok kedvencet kiemelni, tényleg mindegyik nóta sodor, visz magával. Jelenleg talán a nagyívű "Remény" az, amire legszívesebben bang-elek itthon. A modern héthúros riffeléshez sokszor társul némi pulzáló/prüntyögő elektronika is, a billentyű (Szebényi Dániel) most a hangulatteremtéshez szükséges szőnyegezésen túl leginkább ebben a szerepben dominál. Ízlés kérdése, engem nem zavar, sőt, kimondottan látom okát és célját ebben a zenei kontextusban. A teljes dallamközpontúságban fogant három középtempós 10/10-es instrumentális nóta is abszolút telitalálat, sőt végig libabőr. Peta saját stúdiójában készült a lemez, a hangzásra sem lehet panaszunk.

Maradt még egy tétel, aminek az a különlegessége, hogy alapjáraton a hajamnak kéne égnek állni tőle, ehelyett az egyik kedvencemmé lett. Mivel nincs feltüntetve szövegíró, feltételezem, hogy ez is Peta saját szövege. A többi is rendben van, de a megtisztulásról szóló "Meg kell halnom" szinte vers-értékű. Ezt pedig nem elénekli, hanem amúgy "halottpénzesen" elmondja, jajj!!! – Igen ám, de az a csodaszép melankolikus zongora- és gitárjáték, ami végigkíséri a narrációt, egyszeriben tartalmat és valódi zenei mélységet ad a kompozíciónak, méltóképpen lezárva az idei hazai termésből eddig számomra messze kimagasló lemezt.

Túrisas

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlap:
www.facebook.com/VesceraEU

Ha jobban ismertem volna Vescera munkásságát, minden bizonnyal nem lep meg, hogy szólóalbumot ad ki: mit mondjak, végigolvasni, mennyi együttesben, formációban és projektben szerepelt, nem sokban különbözik attól, mintha a Háború és Békét próbáltam volna magamévá tenni – kétszer.

A legtöbben persze az egyetlen mainstream hírnévig jutó Japán csapat, a Loudness, valamint az Obsession – esetleg az Animetal – énekeseként ismerik, de feltűnt Malmsteen mellett is, ahol teljesítménye igencsak megosztotta a nagyérdemű véleményét, meg magát a mesterét is, bár nála tudjuk, hogy az osztott személyiség ténye nem csak a véleményben jelentkezik. Nekem tulajdonképpen ott sem volt vele semmi bajom, mert igaz, hogy nem volt képes azokra a sztratoszférába nyúló magasakra, melyek elődeit jellemezték, de dallamai már akkor is szíven ütöttek – aminek persze nem ájulás, hanem rokonszenv lett a vége.

Ennek ellenére, mint már említettem, nem nagyon követtem az énekes munkásságát, ezúttal is teljesen véletlenül akadtam bele a puritán borítóval, és címmel rendelkező szólóalbumáig, amiről akár azt is hihetnénk – mármint a cím alapján – hogy egyedül Vesceráról szól; és ez így is van. Persze egy ilyen életmű után nehéz lenne belőni, milyen zenével is jelentkezik hősük, talán a neoklasszikus jelleget el lehetne sütni – ami talál is, mert a gitárszólókban és dallamokban fel-felbukkan az énekes egyik fő hatása –, ám az talán tudatlanságomnál fogva meglepett, hogy a számok igazából a keményebb korszakát élő Judas-féle riffekre alapozva hozzák a talán Impellitterire, vagy inkább Rob Rockra jellemző dallamokat, valahonnan a Screaming Symphony/Crunch tájékáról. Ezek után pedig, aki ismer, az már tudhatja: az album egy pillanat alatt letaglózott, még akkor is, ha semmi különös, vagy rendkívüli nem történik rajta, pusztán képes volt azt a dallam/riff arányt és groove-faktort szolgáltatni, ami tetszési index-skálám legfelső értékét villogtatja piros színnel és hangos szirénázással.

A képlet tehát egyszerű: Vescera kihasználva hangi adottságait – mert azok nem koptak meg az idők folyamán – készített egy olyan albumot, ami tökéletesen egyesíti a Judas Priest vijjogó, apokaliptikus riffelését a neoklasszikus albumok dallamérzékenységével, és az amerikai power célratörő tempójával. Mert az album nem a bugyinedvesítő balladák idején készült, és ha Soulspell lemezének esetében hibaként róttam is fel a koherens vágtázást, itt bizony sikerült olyanra beállítani a tempót, ami alapvetően végig impulzív módja ellenére sem válik egysíkúvá.

Az persze hallatszik, hogy nem álltak dollármilliók rendelkezésre a stúdiós munkákra, mert a megszólalás lehetne jobb is, és hát a borítót prezentáló stylist is csak másodállásban űzheti az ipart, bár lelkes amatőrök képesek néha hihetetlen teljesítményre is, és most csak azért nem említem az andorrai futballcsapatot, mert az ő teljesítményük teljesen hihető – egy ilyen magyar labdarúgó válogatott ellen.

A körítés tehát nem igazán méltó a tartalomhoz, mert abban nincs hiba, s ha meghallgatod a nyitószerzeményt, nagyjából tudni is fogod, mit várhatsz a következő szűk 45 perctől – szerencsére töltelék nélkül. Vescera tudja, mitől döglik a légy, és azt is, hogy a kedvező végeredményhez nem feltétlenül kell túlokoskodni a dolgokat, elég jó dalokat írni, és azokat megfelelő zenészekkel feljátszani, kórusok, szimfonikus-bombasztikus vokálhegyek és matematikai végzettséget igénylő rafinált zenei egyenletek nélkül – ez most tehát a pőre metal diadala, már ha diadalnak lehet nevezni a valószínűleg elsikkadó, sok társához hasonlóan méltatlanul elfeledett produkció tényét.

Garael

Kiadó:
Surmount Productions

Honlapok:
www.chaosbay.com
facebook.com/chaosbay
bandcamp.com/album/vasilisa

A német progger fiatalokból álló Pantaleon bemutatkozó lemeze szolgáltatta az alkalmat, hogy sokadjára rácsodálkozzam arra, az első hallásra is ordítóan tehetséges fiatalok miért nem kapnak a kiadóktól esélyt. Ezzel kapcsolatban merült föl bennem az ugyancsak német (bár itt-ott már djentbe hajló stílusjegyekkel tarkított) progban utazó Chaosbay. Tényleg, mi van velük mostanság? Hát az van, hogy a 2015-ös, nálam még a toplistára is fölkerült "Vasilisa" után megint jelentkeztek egy új, kb. 26 perces EP-vel "Of Cutting Cords" néven.

A "Vasilisa" nálam elért váratlan sikere után késztetést éreztem arra, hogy fölvegyem a srácokkal a kapcsolatot. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy szándékukban áll-e eddigi anyagaikat valamilyen fizikai hanghordozón (értsd: CD-n) megjelentetni. Erre az együttes énekes-gitárosa, zeneszerző-producere, Jan Listing negatív választ adott. Az indok: túl drága, a kiadók nem állnak mögé, az emberek már nem vesznek CD-ket. Ők már nyilvánvalóan egy másik generációt képviselnek, tudatosan választották azt az utat, hogy komoly kiadói háttér nélkül, saját stúdióban készítik el néhány számos EP-iket, amiket azután internetes felületeken tesznek letölthetővé. Biztos igazuk van, én azért hiányolom a kézzel fogható, dédelgethető végeredményt... Egyéni szocprobléma, igaz?

Az "Of Cutting Cords" talán még elődjénél is jobban szól, ami a saját lakásban berendezett stúdiót tekintve nem is olyan kis eredmény. Talán ez is a következő nemzedék vívmánya/átka: ma már nem elég jól megtanulni muzsikálni, hangmérnöknek is kell lenni. Nem is kicsit. Ami az új EP-t illeti, azért hallhatóan sok frusztráció gyűlhetett föl bennük 2015 óta. Ez egy dühös, agresszív anyag, sok rekesztéssel, még több fejszaggató riffel (sajnos zéró klasszikus értelemben vett gitárszólóval). Nekem hiányzik a "Vasilisa" varázslatos hangulata és dallamossága, Porcupine Tree-s lebegése. De sebaj! Szoktam én is mérges lenni.

Tartuffe

Honlap:
facebook.com/pantaleon.band

Valami szerintem nincs rendben a német zeneiparban sem. Ha olyan sikerre éhesen föltörekvő és vitathatatlanul tehetséges zenekarok sem találnak maguknak kiadót, mint a kölni Pantaleon (vagy a mannheimi Chaosbay), akkor tényleg nagy a baj. Egyedül akkor kapnak fölmentést a germán lemezkiadók moguljai, ha a saját kiadás ezeknek a formációknak kalkulált döntése volt. Persze ezt sem lehet kizárni...

A kölni négyessel való ismeretségem is a fáradhatatlan internetes kukázásom eredménye. Szinte látatlanban és hallatlanban adtam nekik esélyt, jóllehet manapság egyre szigorúbb vagyok. Aki képtelen a YouTube-ra legalább egy bemutatkozó nótát föltenni (nem kell videó, elég valami pár perc alatt elkészíthető gagyi fényképes háttér is), az már tényleg az igénytelen vagy málészájú kategória. Erre még a bevallottan amatőr szobagitáros Túrisas cimborám is képes, sőt!

Az anyagot letöltve és meghallgatva nem győztem elismerően bólogatni. Itt nem egy rutintalan, fogalmatlan garázsbandával van dolgunk, az elsőre egyértelművé válik. Csak később világosodtam meg, hogy az együttes dobosa, Kevin Kott nem más, mint a Masterplan jelenlegi ritmus-felelőse! A formációt nagyon jól fölkészült muzsikusok alkotják, a figyelemreméltó orgánummal megáldott (reszelő, sikoltó, morgó módban is otthonosan mozgó) énekes, Patrick Sühl mellett főleg Xaver Schiffels gitáros érdemel külön említést: nem fél olykor neo-klasszikus futamokkal sem díszíteni szólójátékát, ritmusai pedig olyan szilárdak, mint a svájci frank árfolyama.

Honlapjukon a "hatással voltak ránk" kategóriában olyan bandákat emlegetnek, mint a Dream Theater, SymphonyX, Blind Guardian, stb. Ez nagyjából le is fedi, hogy mit várhatunk tőlük: amolyan jellegzetesen német progresszív metált, mintha pl. egy Dream Theater módba kapcsolt Masterplan keveredne a Tomorrow's Eve-vel, vagy valami hasonló. Bánatom, hogy kiadó és tőke hiányában a megszólalás bizony közel sem tökéletes, és szerény véleményem az, hogy egy állandó billentyűs hangsúlyosabb szerepeltetése sokat javítana a már-már bántóan száraz hangzáson. Kellene nekik egy Markus Teske léptékű producer. Egyébként meg: elismerésem!

Tartuffe 

Kiadó:
UMe

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

Kb. két évvel ezelőtt írtam egy több szempontból is hiánypótló recenziót az Európában sajnálatosan kevéssé ismert amerikai rocklegendák közé tartozó Styx lehengerlő koncert DVD-jéről, amelyen a Cleveland-i középiskolásokból toborzott Contemporary Youth Orchestra zenészeivel és kórusával tanítanak – nem középiskolás fokon (One With Everything). Akkor még csak remélni sem mertem, hogy a közel 15 éve csak régi nótákkal koncertező öregfiúk összehoznak egy új lemezt, de szokásos kishitűségemre – hál' Istennek! – sikerült rácáfolniuk.

2005-ben ugyan kiadtak egy "Big Bang Theory" című lemezt, de azon (egy saját dal újrafelvételén kívül) kizárólag földolgozás nóták szerepeltek. A "The Mission" ugyan nem túl hosszú (kb. 43 perc), de vadi új szerzemények sorjáznak rajta, ráadásul nem találomra, valamiféle esetleges sorrendben, hiszen koncept albumról van szó! A szövegek egy 2033-ban útnak indított Mars-expedíció kalandjait járják körül. El kell ismerni, a téma nem túl izgalmas vagy eredeti, de zeneileg szerencsére sikerült elkerülni a hervasztó sablonosságot.

Az albumnak nemcsak a régi bakelitekhez illeszkedő hosszúsága retrós, de a Nashville-i Blackbird Studiosban kikevert sound is elég régisulis. Régi vágású, de nem áporodott, nem erőtlen és aránytalan; a hi-fi analóg fölvételek legszebb hagyományait követi. A klasszikus Styx egyik fő oszlopának számító Dennis DeYoung ugyan nem szerepel a lemezen, de a "The Mission" méltó az együttes régi rock operás örökzöldjeinek (pl. Paradise Theatre, Kilroy Was Here) emlékéhez.

Tökéletesen értem az együttes kicsit nosztalgikus megközelítését, működik is a dolog, de én személy szerint azért nem bántam volna egy teljesen modern, fejszaggató hangzást. Persze ilyet várni Tommy Shaw-éktól nem reális – talán nem is fair. A dalokban a Styx újra bizonyítékát adja annak, hogy a dallamok és a már-már Queen-szerű nagyszabású kórusok mesterei (ld. Khedive, Mission To Mars), de annak is, hogy a "nyálas AOR" címke, amit sokan hebehurgyán rájuk aggattak, tökéletesen igazságtalan. Ez egy kiemelkedő klasszikus értelemben vett progresszív rock produktum: remek szólókkal, érdekes instrumentális betétekkel (ld. Red Storm).

Nem hiszem, hogy a "The Mission" ostromolni fogja a toplistákat, főleg nem Európában, de nagyon tisztességes munka, és ha a '70-es évek végén, '80-as évek elején jelenik meg, ma az amerikai rock egyik klasszikusaként emlegetnék. Így csak egy jó lemez, erős nosztalgia faktorral, zéró eséllyel a médiafigyelemre. Idén karácsonyra nyilván egy magyarországi Styx koncertet fogok kérni a Jézuskától...

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.anthriel.net
facebook.com/Anthriel

Hét esztendővel ezelőtt is meglepetésként, minden előzetes információ nélkül tört be az életembe a finn neo-klasszikus ihletésű, progresszív metál remekmű, a tamperei Anthriel "The Pathway" című lemeze (itt és itt). Azt tudtam, hogy új albumon dolgoznak (hét év elteltével illett is!), de fogalmam sem volt, hogy a megjelenés ennyire közel van (hivatalosan holnap). Sajnos maradtak a finn törpe kiadónál, a Lars Eric Mattsson által alapított Lion Musicnál. Azt se tudtam, hogy ez a cég még létezik. Félreértés ne essék, a kiadó nagy szolgálatot tett/tesz a metál-rajongó közönségnek, de rakat pénz, promóció, világkörüli turné – nos, az felejtős!

Ez az oka a különösebb hírverés nélküli megjelenésnek, de alighanem ez az oka annak is, hogy a hangzás ezúttal – fájdalom! – nem tökéletes. Mondjuk azt nem értem, hogy az első lemez (ami ugyanott jelent meg), hogy szólhat jobban! A "Transcendence" sajnos szárazabban, aránytalanabbul szól elődjénél, különösen a dob-sound élettelen, de a gitár-riffek kásája is zavaróan tompítja az éneket. Tudom, hogy ez nyafogásnak tűnhet, de a vájtfülűek élete nem könnyű, és azon hallgatók zenei élményét is jelentősen rontja, akik talán meg sem tudnák fogalmazni, mi a bajuk...

Az tuti, hogy a srácok nem felejtettek el zenélni, de az is biztos, hogy nem tudtak/akartak kilépni a SymphonyX bűvöletéből. Ezért egyébként sokan ekézik őket, de nekem ezzel speciel épp semmi bajom. Sőt, annak idején pont azért kedveltem meg őket, mert Michael Romeo csapatának korai (Damnation Game körüli) hangulatát, hangzását voltak képesek elővarázsolni a kalapból. Szóval a hangszeres tudással nincs gáz, a SymphonyX epigon státusszal is ki vagyok egyezve, a "Transcendence" mégsem tudott bevinni egy olyan villámgyors gyomrost, mint elődje, s ennek oka vélhetően a fogós dallamok, az azonnal ható témák hiánya.

A hangzás miatt eleve hendikeppel indul az anyag, aztán a lemezt indító hulla gyönge akusztikus-álszimfonikus "The Calling" sem ébreszt bizalmat, még kevésbé lelkesedést. Óriási taktikai hiba az ilyen rajt! Szerencsére ezek után már tudatosabban, jobb érzékkel építkezik a lemez, hogy előkészítse a "teret" a grand finálé, a 19 perces "Fallen Souls" katarzisának. Sajnos azonban ez a katarzis elmarad (legalábbis nálam), mert az eredmény nem annyira egy összefüggő, monumentális remekmű (mint pl. a Stratovarius "Elysium"-ja), hanem egy elég tarka-barka – hogy ne mondjam: se füle, se farka – egyveleg, amolyan "medley".

Tartuffe

Bár az Angertea a rock/metal zenében éppen azt a vonalat képviseli, amit itt a blognál igazán egyikünk sem szeret, de a hitelesség, a megkérdőjelezhetetlen minőség, illetve a csapat szimpatikus emberi oldala miatt nincs okom megtagadni tőlük, hogy közreadjuk legújabb klipjüket. Mi ettől semmivel sem leszünk kevesebbek, nekik meg hátha szerzünk egy-két új rajongót. Hajrá Nagymágocs!

"Az alapvető célunk az volt, hogy egy ütős, és látványos image klipet csináljunk. Egy-két helyen mondjuk kapcsolódik a dalszöveghez a videó, de ezúttal inkább a látványra mentünk rá, és azokra az érzésekre, amiket bennünk kelt a dal. Az egyik főszereplő egy kedves volt tanítványom, Kis Violetta 32-szeres magyar bajnok táncos, aki nagyon szép eredményeket ért el Európa-bajnokságokon is. Aztán itt van Gerzson a skorpió, és Szöszi a boa... Érdekesség, hogy amikor eldőlt, hogy kígyót szeretnénk a klipbe, a saját facebook oldalamon tettem erre egy felhívást. Több mint 80 üzenetet és kommentet kaptam, amiben a legkülönfélébb emberek ajánlgatták a saját egzotikus állataikat. De még ilyen kvázi szomszédok is, vagy utcabeliek, olyan emberek, akikről még csak véletlenül sem gondoltam volna, hogy kígyókat tartanak otthon… Úgyhogy legyetek óvatosak srácok! Soha nem tudhatjátok, mi lapul az emberek tarsolyában…

A klip egyik legnagyobb hőse Totó barátunk, aki bevállalta, hogy egy élő skorpiót tesznek az arcára. Ez egy olyan mutatvány volt, amire még a skorpió gazdája is elismerően bólogatott… Bármikor belemarhatott volna az arcába, mi eléggé pánikoltunk is... Már csak nézni is borzasztó, és idegőrlő volt, de Totó nagyon bátor ember, és egy karcolás nélkül megúszta a kalandot.

A zenekar amúgy köszöni, jól van. Migueléknél a nyár közepén jön a második baba, ezért jövő tavaszig nem nagyon tervezünk koncerteket, csakis indokolt esetben. Pluszban annyit elárulnék, hogy év eleje óta szépen lassan, és nyugodt tempóban folyik a munka egy különleges új Angertea lemezen. Ez nem sorlemez lesz, hanem egy teljes nagylemez hosszúságú akusztikus anyag, egy különleges hangulatú valami, ami jövőre fog majd csak megjelenni. De még a "Snakes in Blossom" nagylemezről is tervezünk egy-két újabb klipet megjelentetni az ősz folyamán… Szóval toljuk, amit kell."

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

A georgiai Atlantában évről-évre megrendezésre kerülő ProgPower fesztivált rendszeres olvasóinknak aligha kell bemutatni. Ez az a több napos, monstre esemény, amely szinte egyedüliként ad esélyt olyan prog/power zenekarok koncertjeinek rögzítésére (és kiadására DVD-n), akik komoly muzikális erényeik ellenére nem mozgatnak meg sem hatalmas fizetőképes tömegeket, sem nagy fizetőképes kiadókat, illetve menedzsmenteket. A progpoweres föllépéseiket használták föl korábban olyan zenekarok is hiánypótló DVD-ikhez, mint pl. a Red Circuit, a Pagan’s Mind, vagy legutóbb a Seventh Wonder.

A Vanden Plas ezt a CD+DVD kombót a 2011-es ProgPower-en (a XII.-en) rögzítette, de csak most tárta a nagyérdemű elé. Fogalmam sincs, miért kellett ennyit várni a megjelenésre, nem tudom elképzelni, hogy ennyi ideig tartottak volna az utómunkálatok, bár sejtem, hogy az abszolút tökéletes, stúdiólemez minőségű hangzáshoz köze van az utómunkálatoknak. Nem mintha eleve kizárnám, hogy a német progger "ősatyák" alaphangon képesek ilyen polírozott színpadi teljesítményre. A 2011-es dátum annyiban mégis gáz, hogy naprakész kiadványról ez esetben szó sem lehet. A fölvételre a 2010-ben kiadott "The Seraphic Clockwork" turnéja szolgáltatta az alkalmat, így az összefüggő két utolsó lemez, a "Chronicles Of The Immortals" I és II dalai esélyt sem kaptak.

Mégsem a kurrencia hiánya a legnagyobb probléma, hanem az, ami nem először jelentkezik Frontiers-es kiadványoknál, de jellemző a többi progpoweres (más kiadónál megjelent) DVD-re is. A színpadkép egyenesen spártai: se egy villogó fény, se egy irányított reflektorfény, se füst, se semmi. A csupasz, szinte deprimáló környezetet súlyosbítja az átgondolatlan, kvázi-amatőr kameramunka és az együttes tagjainak kakabarna paramilitáris egyen-ruházata. A Vanden Plas zenészei teljesen statikusan, németes fegyelemmel, szenvtelenül és mosolytalanul tolják végig a koncertet, még a frontember, Andy Kuntz is, aki max. sután léggitározik vagy esetlenül dülöngél a rivaldafényben, mint valami falu-részege reggel 8-kor a kocsma előtt. És az a vaskos német akcentus: "Zo zurpized to zee zo many of you after all theze yearz! Our tankz goez to you!" Mintha Arnoldot hallanám valamelyik akciófilmjéből!

A szetlista egyébként korrekt, a mindössze 9 tétel senkit se ijesszen el, mert a lemez így is több mint 80 perces! Az zárótételként szereplő "Silently” (amely nálunk az ügyeletes kedvenc rovatba is bekerült anno) pl. 14 perc hosszú! Sajnos a ráadásként eljátszott két nóta (ráadásul éppen a "Christ O" és a "Rainmaker") valamiért lemaradt erről a kiadványról. Ha az audio CD-re nem tették föl őket helyszűke miatt, a DVD-re igazán fölkerülhettek volna; ha más nem, hát bónuszként. Az tuti, hogy ezt nem fogom rongyosra nézni, mégis meg kellett vásároljam, hiszen az együttes közel negyed évszázados történelme alatt ez az első ilyen kiadvány; még az is lehet, hogy az utolsó. Szóval az húzogassa a száját, aki jobb, látványosabb Vanden Plas koncertfilmmel tud előállni!

Tartuffe

Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
www.dreamevil.se

Aki rendszeres olvasója blogunknak, és esetleg az én írásaimnak – dicséret érte – az minden bizonnyal tisztában van, mennyire is szeretem a csapatot: működésük szüneteltetése egyik olyan fájó pont volt, amit akkor éreztem, ha többre érdemes, ám a süllyesztőben eltűnt, egykor kedvenc albumaim közé sorolható műveket leszállító együttesek jutottak eszembe, úgy, mint a Dionysus – ami még blogunk nevéhez is remekül passzol –, a Nocturnal Rites, a Symphorce, vagy a Jacob's Dream.

Éppen ezért is ért a hír úgy, mint mikor az ember megüti a lottó ötöst – no jó, annyira nem meghatározóan, de egy rosszul sikerült éjszaka „eredményével” felérően (ilyenbe szerencsére évek óta nem futottam bele, mert jól alszom) –, hogy a Dream Evil hosszú ideig nyúló passzivitását megtörve döntött: ismételten pozicionálják magukat a metal térképen, és éppen ezért határoztam el, hogy ezt az albumot, ha törik, ha szakad, szeretni fogom.

Aki emlékszik még a kezdetekre, az minden bizonnyal jól tudja, hogy a Firewind és Mystic Prophecy mellett ez az együttes is Gus G. egyik projektjeként indult, ami aztán önállósította magát, és a gitármágus távozásával teljes értékű bandává vált, élén azzal a Niklas Isfeldt énekessel, akinek képességeit a török történetírók minden bizonnyal a bülbül madarakéhoz hasonlítanák, akik tudvalevően úgy énekelnek, mintha mézzel kenegetnék a hallgatók fülét.

Azt ugyan nem tudom, hogy milyen, ha mézzel kenegetik a fülemet, ráadásul egy metal műfajban illik inkább valami keményebb anyagot az élvezet eszközének nevezni, ám az bizonyos, hogy Nils egyike a legalulértékeltebb tehetségeknek, és ha lenne igazság a Földön, akkor a Dream Evilben énekelne. Hogy ez így van? Igen, de egy olyan Dream Evilben, ami csarnokokat tölt meg, és tagjai falra kirakott poszterekről vigyorognak az olvadozó leánykákra, és a keménykedő kamaszokra. Ja, hogy ez nem a nyolcvanas évek? Akkor ugorjunk.

S hogy sikerült-e megszeretnem az albumot? Kétségtelen, bár nem igazán úgy, ahogy azt elterveztem: rongyosra hallgatva, és kínos erőlködéssel győzködve magam, mennyire jó is az, amit hallok. Mert az igaz, hogy tetszik, de csak úgy, mint a Star Wars legutóbbi fejezetének darabja, aminek sikerét a korábbi filmekből újramelegített jelenetek adták: nos, Dream Evilék hasonló úton járva elkészítettek egy olyan albumot, amin régebbi sikereik sémáit, dallamait és riffjeit  hasznosították újra, és ha a diszkográfia darabjait a magadévá tetted, akkor ezzel itt sem lesz gond. Sajnos azonban semmi-de semmifajta újdonsággal nem szolgáltak a fiúk, és kissé pofátlannak érzem ezt a patikamérlegen kiszámított attitűdöt – mint ahogy a Lucas jogokat felvásárló a Disney-nél is –, amiben annyi a kockázatvállalás, mint Parkour-fesztiválon a küszöbről leugrás.

Mégsem tudom azt mondani, hogy "Tudjátok mit? Eredjetek ti a francba!”, mert a lemez tökéletesen alkalmas a nosztalgia megteremtésére, olyan deja vu-t okozva, amit újra és újra szeretnél átélni. (Innen sejtem, hogy az együttes visszalépett – mert azért süllyedésről ne beszéljünk – a hobbizenekar státuszba, s az "Antidote" ökörködős, parodisztikus klipje nem más, mint kötöttségektől mentes hitvallás az örömzene mellett.) A gitárok a valamikori erőt újraidézve reszelnek, a dobok mennydörgés-szerű törzsi ritmusokat robbantanak – bár azért hiányzik Snowy Shaw ötletes ritmizálása – és Nils hangja sem kopott meg az évek folyamán. Az viszont igaz, hogy ezúttal nem sikerült olyan kiugró, az egész lemezt a vállán vivő slágert teremteni, mint mondjuk a "The Chosen Ones", vagy a többször is újrahasznosított "The Book Of Heavy Metal", sőt, továbbmegyek, igazából a refrének kissé kidolgozatlan, egyszavas ismétléseken alapuló volta jelentik a lemez leggyengébb pontját. Ez viszont baj, főleg egy olyan csapatnál, ahol nem igazán az instrumentális egyéni teljesítmény, hanem az összhatás mindent elsöprő, himnikus jellege a lényeg, olyan dallamok tolmácsolása, amiket öklöt rázva, vagy érzelmes balladaként szemet törölgetve tudunk újra- és újraidézni.

A többi viszont klappol, és ha most ismerkedsz a csapattal, olyan eszenciát kaphatsz, ami egy paraszthajszállal alacsonyabb színvonalon, de össze tudja foglalni a Dream Evil zenei világát. Én azonban, mint rutinos leves fogyasztó, azt szeretném legjobban, ha az a hajszál ne lenne ott.

Garael

Kiadó:
earMusic/Edel

Honlapok:
www.dariomollo.com
facebook.com/mollodario

Dario Mollo olasz dalszerző és gitárfenomén, valamint az érdemes/érdemtelen (?) énekeslegenda, Graham Bonnet koprodukciója úgy hangzik, mint egy tipikus, pénzszagú, Frontiers-féle érdekházasság, pedig kivételesen nem Perugino hozta tető alá (úgy, mint a Graham Bonnet Band tavalyi, "The Book" című albumát). Sőt, a formáció története egészen 2004-ig nyúlik vissza, amikor a két muzsikus Electric Zoo néven együtt turnézott, s már akkor fölvetődött egy közös anyag megjelentetésének ötlete, de ez egyébirányú elfoglaltságok miatt csak most realizálódhatott. Úgy tűnik, Mollo igyekszik "bekóstolni" minél több énekest, akinek a Deep Purple, Rainbow, vagy Black Sabbath sikeréhez valaha köze volt.

Az eredeti turné-banda neve lerövidült EZoora, a tagok azonban lényegében ugyanazok, a két főszereplőhöz Roberto Gualdi dobos, Guido Block bőgős csatlakozott, de kisegítette őket Dario Patti bőgős/billentyűs is. Bár nem mindegy, hogy kik alkotják a zenei alapokat biztosító hátteret, azért ez a csapat mégiscsak Mollóról és Bonnetről szól. Az előbbi szerintem Glenn Hughes (Voodoo Hill) és Tony Martin oldalán (Cage) minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy méltó – mind gitárosként, mind zeneszerzőként – Ritchie Blackmore és Tony Iommi örökségét fölkarolni.

Bonnet ellenben megosztó karakter, jóllehet a Rainbow után még olyan komoly bandákban is esélyt kapott, mint a Michael Schenker Group, Alcatrazz, Impelliteri stb. Hogy igazságos legyek, egy napig folyamatosan a Rainbow "Down To Earth"-ét hallgattam, azt a lemezt, amivel Bonnet befutott és R&B énekesből hard rock fontemberré avanzsált. Míg az a lemez a Diót szélsebesen kipörgető új mentalitás (rádió-orientáltság, szexista szövegek stb.) ellenére is zseniális, Bonnet teljesítményét ma sem tudom másként értékelni, mint ami durván kilóg a Blackmore életműből – és nem jó értelemben. Egyszer nyilatkozta a köztudomásúan nehéz természetű gitáros, hogy annak idején annyira idegesítette Bonnet rövid haja és újhullámos imidzse, hogy sokszor a legszívesebben a színpadon verte volna péppé a fejét a Stratocasterjével. Na, én ugyanezt érzem, amikor a fátyolosan egydimenziós, gurgulázó orgánumát kell hallgatnom huzamosabb ideig.

Bonnet azóta majdnem betöltötte a 70-et, így érthető, hogy azóta a helyzet nem változott előnyére (bár meglepően, kifejezetten a hátrányára sem). A lemez tök jól szól, szerencsére sokkal jobban, mint az ebben a tekintetben (is) súlyosan elbaltázott Crossbones anyag (Rock The Cradle), de Bonnet hangján a sokszoros rétegzés és a tisztító technikai szűrők ellenére is nagyon érződik, hogy sokszor képességein túl megerőlteti magát (pl. Motorbike). Amikor tisztán énekel, még képes vagyok tolerálni (néha egészen David Lee Rothos), de a rá oly jellemző és itt oly sokszor hallható "gargalizálástól" kiver a hideg veríték!

Ez a lemez lényegesen jobban tetszene, ha nem Bonnet, hanem mondjuk egy olyan vokalista énekelne rajta, mint pl. Joe Lynn Turner – csak hogy a Rainbow/Deep Purple hagyatéknál maradjunk. Vele a két "Down To Earth"-ös földolgozás, a "Since You Been Gone" és az "Eyes Of The World" is sokkal, de sokkal izgalmasabb lenne. Turnerrel nem érezném azt, hogy jó néhány kimondottan erős nóta veszett itt kárba: "You Are Your Wallet", C'est la vie", "Feeding The Beast", "Don't Look Back"...

Tartuffe