Dionysos Rising

2022.nov.30.
Írta: Kotta 1 komment

Lillian Axe: From Womb to Tomb (2022)

lillian.jpg

Kiadó:
Global Rock Records

Honlapok:
www.lillianaxe.com
facebook.com/lillianaxemusic

Általában még a fekete öves metalosok sem nagyon tudnak mit kezdeni evvel az amerikai bandával. A korai – nagykiadós – lemezeiket glamként próbálta ránk sózni a zeneipar, de nem igazán illettek bele a Warrant/Poison vonalba. Legalább annyi volt bennük a Queensryche már akkor is, mint a Ratt. Némi nyűglődés után '95-ben fel is oszlatták magukat, és csak 12 évvel később reaktiválódtak. (A '99-es korongjuk ne zavarjon össze senkit, az demók és korábban ki nem adott nóták gyűjteménye.)

A Derrick LeFevre-rel a kétezres években megjelent albumok már egy másik irányt képviseltek, melankolikusabb, mélyebb és némileg progresszívabb irányba indult el Steve Blaze csapata. Aztán énekes-cserék, előbb Ronny Munroe (Metal Church), majd Brian C. Jones kapta meg a mikrofont. Tíz év telt el az utóbbival megjelent "XI The Days Before Tomorrow" óta (Garael recenziója erről nagyon jól ragadja meg a lényegüket, sokszínűségüket), és egy akusztikus élőt leszámítva más anyaguk ezen időszak alatt nem jött ki. Ja, és ismét új pacsirta érkezett (Brent Graham) – a harmadvonalas, bekategorizálhatatlan bandák élete bizony nem habos torta odaát (sem).

Blaze (gitáros, dalszerző, zenekarvezető) nyilvánvalóan egy spirituális ember. Ezt a következtetést nem elsősorban a nyakában lógó keresztekből és amulettekből vontam le, hanem mert ez árad a zenéjéből és a szövegekből is. A mostani pedig a legszemélyesebb, legbensőségesebb korongja. Komoly szerepet kap a líra, a zongora és – főleg a dalcsokor második felében – a teatralitás, monumentalitás, egyfajta musicales megközelítés, szemlélet is. A tematika (az ember, születéstől a halálig) meg is követeli ezeket a szélsőségeket, érzelmi-hangulati hullámzásokat.

Egyrészt tehát vannak újdonságok, különlegességek itt, másrészt Steve zenei és dallamvilága olyannyira jellegzetes (és alapból drámai), hogy az ismerős megoldások és hangzás kellemesen komfortos érzése is - párhuzamosan - jelen lehet és van is végig a hallgatóban. A diszkográfiában így nem nehéz elhelyezni ezt az albumot: logikus és szerves következménye az előző négynek, még ha ekkora kihagyás után született is meg.

Érdekes, hogy nagyjából az új Thresholddal egy időben érkezett, mert nem túl nehéz párhuzamokat vonni a két zenekar jelenkori történetében. Mindketten igényes és nehezen tipizálható muzsikát játszanak, sokkal nagyobb sikert érdemelnének, mint amit kapnak, sajnos lefelé váltottak énekes tekintetében a közelmúltban, ennek ellenére az idei megjelenéseik most is szerethetőek, minőségiek. Vokál: az angolok esetén nem hiszem, hogy anyagi okok játszották a fő szerepet a cserében (inkább a rajongói elvárások), itt viszont a pénztelenség lehet az elsődleges mozgatórugója annak, hogy a legtehetségesebb zenészek nem ebben a zsánerben képzelik el a jövőjüket. Oké, mindketten eléneklik, amit kell, de szerintem egy Wilson (vagy egy Allen) szintű frontember szintlépést hozhatna (Threshold esetén hozott) a színvonalban.

Akárhogy is, karácsonyra szép ajándék lehet a fa alá a "From Womb to Tomb", főleg a szintén idén megjelent tripla válogatással kiegészítve (Psalms for Eternity), ami tematikusan vezet végig a zenekar eddigi munkásságán és korábbi kilenc sorlemezén. (Hogy mi ez a tematika, az maradjon meglepetés, nem spoilerezem el itt :D.) Szép ajándék lehet - legalábbis annak, aki tud mit kezdeni egy egyedi hangvételű bandával.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2022.nov.25.
Írta: garael 2 komment

Avatarium: Death, Where Is Your Sting (2022)

avatarium_2022.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/avatariumofficial

Az Avatarium szövevényes történetében most már magam sem tudom, hová helyezzem az elméletileg krónikus fáradtságban, gyakorlatilag egy szupererővel bíró – ha már olyan népszerűek a Marvel hősök, nehogy már a kedvenc stílusunknak ne legyen beavatott szuperhőse – metal zenész rendületlenségével alkotó Leif Edlinget, de az biztos: a csapat lelkévé mára Jennie-Ann Smith énekesnő vált, aki egy stílusidegen világból érkezve mutatta meg a metal világának, hogy nem muszáj ahhoz bőrpólyában, elektromos gitár alakú csörgővel eltölteni a gyermekkort, hogy ikonikus alakjává váljunk a fémzenei undergroundnak.

A doom metalról ráadásul nem éppen a kedves jelző jut az ember eszébe, de Jennie képes gyönyörű hangjával némi földöntúli bájt vinni a cammogó-gyászos-depresszív riffek és dallamok közé. Több kritikus Dioval hasonlította össze az énekest – számomra azonban egy lágyabb, cirógatósabb és kissé elszállósabb attitűdöt valósít meg hősnőnk, aki még a legbánatosabb zokogások közt is képes reményt fakasztani a világ végét váró hívek között.

Az Avatarium – bár Leif gyermekeként indult – Jennie hatására és Edling visszavonulásának következtében többé vált, mint az epikus doom egyik zászlóvivője: hatásaiban ugyanúgy ott van némi pop – bár torz, formáját vesztett módon –, mint a beat vagy a pszichedelikus, esetleg a dark rock. Ezt az elegyet tartja össze az énekesnő és férje, a gitáros, Marcus Jidell, aki egyébként csellón és zongorán is játszik, kiteljesítve ezzel felesége éteri hangját – már a hangszerek ezen stílusidegen volta is jelzi: itt többről van szó, mint amit Edling megálmodott, és ha a nyitószám csellós nyüszítésére nem kezd el a kezeden a bőr összerándulni, akkor hagyd is az egészet, nem neked való a lemez.

Az album címadója pedig egy szerzeményben sűríti össze mindazt, amit eddig sekélyes szókincsemmel éreztetni próbáltam, egyértelműen húzónótaként mutatva az utat, ahová a csapat vezetni akarja a hallgatót, az egész úgy tud az égbe lökni és a mélybe taszítani, hogy nem érzed az ellentétet, a finom pszichedelia képes úgy simogatni a füledet, ahogy azt az énekes hangja teszi.

Természetesen az öreg, tradíciókba merevedett doom-hívőket sem akarom elriasztani: a "Stockholm" nyitó riffje hallatán minden bizonnyal megcsap a kinyíló kriptából áramló huzat, hogy aztán Jennie szinte folkos dallamai küldjenek örvénylő, színváltó zuhanásba, amit Jidell játéka tesz igazán méllyé; mindezt úgy, hogy ne a pokol, hanem valami más, szép és jó jusson az eszedbe, és amitől inkább ölelni, mintsem ölni támad kedved.

A "Psalm For The Living" úgy kezdődik, mintha Elvis "Falling In Love"-ját akarná a saját képére formálni a csapat, a "God Is Silent" azonban gyorsan kiábrándít: tipikus Edling riff robban a csendbe, majd ismét a dallamoké a főszerep, de még nincsen vége: progresszív módon változik a tempó, és Jidell pszichedelikus szólója taszítja az elvetélt refrént doomba.

A lemez számomra nagy meglepetése a "Nocturne" – ilyen idáig nem volt az Avatarium által nyújtott meglepetések között –, a szerzemény talán a legmetalosabb darab, tudod, olyan tradicionálisan heavy módon, csak a refrén lágy dallamai gátolnak meg abban, hogy ne a szöges csuklószorítóhoz kapjál a szekrény mélyébe, ahol ott fekszik a felvarrókkal díszített farmermellény, és a "veszkó"-csizma.

Érett, minden percében meglepetéseket tartogató lemez született az Avatarium műhelyében, amit a stílustól idegen, mégis csodálatosan integrált elemek tesznek igazán egyedivé. Kavalkád? Igen. Reménykeltő? Igen. Mégis doom album? Igen. És még a zsebkendőt sem kel elővenned, hogy élvezd.

Garael

Címkék: lemezkritika
2022.nov.23.
Írta: Dionysos 1 komment

Jónás Tamás: The Four Seasons, Pt 4: Winter (2022)

winter_jonas.jpgTamás jó és örömteli évet zár. Ennek több oka is van, melyek közül talán a második legörömtelibb, hogy elkészült a "magnum opus" befejező része. Évekkel ezelőtt (kb. nyolc éve) kezdett hozzá, hogy a négy évszakot a saját zenei látásmódján keresztül mutassa be nekünk. Az idén megérkezett a befejező rész is. Az évszámból úgy tűnhet, hogy aktuálisak vagyunk, de a valóság az merőben más. Majd' egy évet ültem a kritikán, hiszen februárban már elérhető volt az anyag. Kivételesen nem kizárólag a lustaság volt az ok. Hónapokat rágódtam, hogy miként fogjak hozzá, mit is írjak róla.  A négy évszakból hármat én írtam meg, és már a másodikban szabadkoztam, hogy az évszakok itt hallható zenei lenyomata nem igazán kínálja fel magát a kritikaírásra.

Mi ennek az oka? Gyenge képességű zenekritikus lennék? Igen, ez mindenképpen oka, de talán nem döntő oka. Az elsődleges okot abban látom, hogy Tamás a "Four Seasons" teljes alkotói folyamatában már nem dalokban gondolkodik, hanem az évszakokról egy-egy képet fest, ecset helyett hangszereket, elsősorban gitárt használva. Ezek a hangos képek számtalan színt, hangulatot, érzést rejtenek, végig nagyon magas színvonalon. Mindegyik évszaknak van saját - Tamás által megélt - hangulata, karaktere, ugyanakkor, ahogy egy El Greco vagy Van Gogh képet ezer közül is azonnal felismersz, Tamás "ecsetkezelése" is jellemző stílusjegyeket mutat. Nyögvenyelős belemagyarázást nem akarok, az egyes tételekbe belelátni olyat, ami nem létezik (pl. a héthúros gitárok itt egyértelműen a háztetőre nehezedő hótömeget jelenítik meg) szintén nem. Az igazság az, hogy csak ismételgetni tudnám magam a zenei sokszínűségről, hangulatgazdagságról, a kiváló hangszerkezelésről, a már megszokottan jó megszólalásról, hiszen a "Winter" is illeszkedik a sorba. A saját karakterrel együtt sem lóg ki azonban a többi évszak közül, ugyanazon a magas színvonalon jeleníti meg a "saját-tél élményét", ahogy a többi évszakot. Nekem ezzel együtt nem a Tél lett a kedvencem tőle, ami talán éppen az előbb említett "saját-tél élményből" adódik. Nekem a tél a leginkább várt évszakom, szeretem a hideget, a karácsonyi ünnepkört, de gyűlölöm a kánikulát, a hónaljszagú, tömegelő-vízbehugyozó strandszezont.

Mivel Tamás is "képet fest", a saját fegyverét hívom segítségül. Összeszedtem  gondos keresgélés után a négy tételnek megfelelő képet, aszerint, hogy a hallottak mit jelenítenek meg előttem. Én itt ezt a telet látom, a maga rideg, fagyos elidegenedett szépségével, számos mozgalmas történéssel a természetben és a városokban, de kevés meleg színnel (pl. esernyős alak) és hangulattal. A legutolsó tételben talán már érezni vélem az advent melegségét, ezért a városi kivilágított utcakép, de nem véletlen itt sem az árnyalat. A színek itt is a ködös, hideg tél számos árnyalataként jelennek meg.

20221123_195000.jpg

A másik montázs az én telem. Itt is négy kép van, de ez nem a tételeknek megfelelő ellentétpár, bár akár így is értelmezhető. Az itt látható hangulatok nekem nem jelennek meg Tamás Tél-tételeiben, ami szubjektív élmény, ezáltal hangsúlyozottan nem jelent értékítéletet, vagy bármilyen minőségbeli különbséget a Tamás által láttatott képekhez képest. Ugyanazon évszak egy másik, hangulatokban szintén gazdag megjelenítése.

20221123_180048.jpg

Nem tudom, hogy Tamásnak lesz-e újabb nyolc ráérős éve egy ekkora vállalkozáshoz, vagy valóban ez az általam megelőlegezett "Magnum Opus". Ez így is kerek egész lenne, bár Tamás fiatal, ezért életműről még nyilván nem beszélünk. Már csak azért sem, mert mostanában elérhető gitáros oktatóvideói (Szólómánia) is népszerűek és hasonlóan igényesek, kimunkáltak. Mára a Jónás Tamás név kötelez, egyet jelent a minőséggel .

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2022.nov.22.
Írta: Dionysos 6 komment

TYR: A Night At The Nordic House - Live With The Symphony Orchestra Of The Faroe Islands CD+DVD (2022)

tyr_symph.jpg

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.tyr.fo
tyrband.bandcamp.com
facebook.com/tyrband

No, hogy is mondjam diplomatikusan... - nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember, ha a folk metal stílus érdekében kell egy-két dicsérő szót szólni. Kezdetben (óvatosan gyanakvó) érdeklődéssel fordultam a folk metal csapatok irányába, hiába is tagadnám, Dionysos nem felejt, itt a blogon visszakereshető, hogy fenntartásaim ugyan voltak, de összességében - legyőzve a bennem lakozó zene-elitistát - bőkezűen szórtam a dicséreteket mind a Korpiklaani, Turisas (naná!), Dalriada kritikáimban. Utóbbi különösen emlékezetesre sikerült. Meggyújtottam a népi-urbánus vitabomba kanócát... Be is robbant rendesen, a linken lehet szórakozva emlékezni...

Aztán teltek múltak a napok, évek, évtized és teljesen elvesztettem az érdeklődésem a stílus iránt. Egyszerűen baromi unalmassá vált, hogy bármelyik náció is igyekezett velünk megosztani a folk-hagyatékát, ugyanaz a  rendkívül fárasztó és hervatag csujogatós-csürdöngölős kocsmahangulat köszönt mindenhonnan vissza. Hoppácska, Bali Dávidnak mégis lehet, hogy volt igazsága... Fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy a "népi" mulatós metállal párhuzamosan folyamatosan jelen voltak a színtéren azok a csapatok, ahol a nemzeti folk nem csapott át pogány nosztalgiával kevert vásári komolytalanságba, ezekről mindig az elismerés hangján szóltunk és szólunk a mai napig (Amorphis, Kaipa, Falconer stb.).

A TYR valahol a két halmaz metszéspontjában lehet, nem is szóltam róluk soha rosszat. Már a 2006-ban megjelent "Ragnarok" kapcsán is leírtam a tutit: "A végeredmény ugyan kétség kívül heavy metal, hol súlyos, hol finomabb harmóniákat hozó gitárokkal és technikás szólókkal, de a szokatlan, különös dallamvezetésű éneknek és kórusoknak köszönhetően egyáltalán nem válik tucatprodukcióvá a 'Ragnarok'. Heri Joensen éneklése szép, ráadásul szakít azzal a sztereotip megközelítéssel, hogy a pogány időket visszasírni csak hörögve, károgva, acsarkodva lehet." Nem követtem ugyan naprakészen a feröeri srácok munkásságát, de mindig is bírták a szimpátiámat. Amit pedig most kiadtak a kezükből, arról tényleg csak az elismerés hangján lehet szólni. Egy igazi professzionális előadás, kórussal és szimfonikus zenekarral. A megvalósítás kapcsán pedig a Rage és Smolski jutott eszembe, ami azt jelenti, hogy nem megy el egymás mellett köszönés nélkül a rock és klasszikus zenei gondolkodás, hanem értő fülek ezt a két világot, egymást kiszolgálva és kiegészítve hozták össze. Óriásit szólnak a dalok a megerősítő kórusokkal, a hangszeresek játéka pedig itt is, ott is kiemelkedően jó.

Hab a tortán, hogy kicsit magyar is lett időközben a TYR. A Dalriada remek ex-ütőse, Rieckmann Tadeusz már évek óta náluk dobol, Hartmann Kristóf a turnémenedzserük, Havancsák Gyula pedig szokás szerint gyönyörű grafikát készített a borítóhoz. A bookletben pedig további magyar neveket is fel lehet fedezni, akik segítették a koncert létrejöttét és lebonyolítását. A DVD szépen fényképezett, jók a vágások, a kép kristálytiszta, bivalyul is szól, hűen átadja a hideg észak ezen estéjének forró hangulatát. Az alig ötvenezres feröeri populációnak továbbra is maradok tisztelettel nagy rajongója. Van miért. 

Túrisas

Címkék: lemezkritika, dvd
2022.nov.21.
Írta: Dionysos 2 komment

Vinnie Moore: Double Exposure (2022)

yyy_96.jpg

Kiadó:
Mind's Eye Music

Honlapok:
www.vinniemoore.com
facebook.com/Vinnie.Moore.Official

Az idei bizonyos értelemben Vinnie Moore éve volt. Kezdjük ott, hogy egy viszonylag hosszú "lappangási időszak után" felpörögni látszik ez a - hogy is mondjam csak? - kompakt méretezésű, folyamatosan vibráló energiabomba. Május 9-én rövid idő alatt harmadjára adott koncertet fővárosunkban, amiről Túrisas kolléga annak rendje-módja szerint beszámolt, lelkesedését pedig teljes mértékben igazoltnak gondolom. Erre itt van egy új album, ami több szempontból is meglepetés: egyrészt fogalmam sem volt róla, hogy idén még várható tőle új anyag, szinte véletlenül találtam rá, másrészt életében először olyan lemezt adott ki, amelynek az első felén énekes dalok szerepelnek, és csak a "B oldalon" sorakoznak föl a tőle megszokott instrumentális szerzemények.

Az általam olvasott interjúk alapján az történt, hogy Vinnie a pandémia miatt 2020-ban otthon ragadt, és elhatározta, hogy az elmaradt koncertek helyett gyorsan összetákol egy 5-6 instrumentális dalból álló EP-t, amit csak digitálisan fog megosztani a közönséggel. Végül azon kapta magát, hogy a demóit hallgatva a zenével együtt énekdallamok is zsonganak a fejében. Fölhívta néhány énekes cimboráját, akik gyakorlatilag szövegfoszlányokat és főbb dallamvezetéseket kaptak tőle, valamint teljes szabadságot arra, hogy végső formába öntsék a nótákat. A "kollaboráns" énekesek a következők voltak: Keith Slack (Mother Road, Mudpie, Steelhouse Lane, MSG), Ed Terry (American Maffia), Mike DiMeo (Riot, Masterplan) és Brian Stephenson (Aggressor). Bár a DiMeoval készült Masterplan lemezt például nagyon kedvelem (MK II, 2007), azt kell mondjam, itt most Ed Terry viszi el a prímet. A számomra korábban ismeretlen énekes, dalszerző, producer eszméletlen jó adottságokkal rendelkezik, azóta egy nagy csomó videót néztem meg tőle...

Noha Vinnie Moore - az UFO-ban eltöltött közel 20 évet kivéve! - lényegében instrumentális előadó, és én is régi rajongója vagyok e műfajnak, most jobban megfogtak az énekes darabok, valami kis frissesség lengi be őket. Sokan talán vérbeli hard rock dalokat várnának, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az utóbbi időben, főleg az általam igen kedvelt, legutóbbi "Soul Shifter" (2019) albumon, Vinnie határozottan blues-funk (jelzésértékű jazz-fúziós) irányt vett. Az énekes dalok ennek megfelelően alakulnak, sőt erős southern rock hatásokat mutatnak (Vinnie ugyanis nagy Allman Brothers Band és Lynyrd Skynyrd rajongó).

A 12 számot fölsorakoztató "Double Exposure" meglehetősen furcsa dramaturgiával összeállított album. Az első felén találhatók az énekes dalok, majd - és itt a csavar! - ugyanezen szerzemények instrumentális változatai következnek. Az egészben az a döbbenetes, hogy ez az első néhány hallgatás alatt még csak föl sem tűnik, és nemcsak arról van szó, hogy minden nótának más a címe (így a cím alapján a párhuzamok nem nyilvánvalóak), hanem leginkább arról, hogy az instrumentális változatok annyira másmilyenek, Vinnie olyat tekert a nyakukon, hogy csak szép lassan derül ki a turpisság...

Az énekes változatok közül az Ed Terry által fölénekelt "Vertical Horizon" tetszik legjobban, a lemez instrumentális feléről pedig az "In Too Deep" jön be igazán. Nagyon érdekes ez a kiadvány, egyedi és megkapó kísérlet, hiszen arra mutat rá, hogy egy és ugyanazon szerzemény mennyire más irányt vehet, ha kicsit változik a koncepció, vagy esetleg belenyúlhat egy másik muzsikus is. Bravó Vinnie!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.nov.20.
Írta: garael 2 komment

Stryper: The Final Battle (2022)

stryper_the_final_battle.bmp

Kiadó:
Frontiers Music

Honlapok:
www.stryper.com
facebook.com/Stryper

Kissé csodálkoztam, mikor a csapat felkent szakértője, Tartuffe sommásan egy szóval, és hát nem a leghízelgőbbel jellemezte az új Stryper albumot: én addigra túl voltam jó pár meghallgatáson, és nem találtam semmivel sem gyengébbnek a végső csatát, mint az elsőt, amikor a csíkosba öltözött Isten-lovagjai először mértek csapást a gonosz seregeire – a kisebbség szerint meg a jó ízlésre – , de hát én igazából soha nem találtam akkora különbséget a csíkosok albumai között, mint az a szakavatottaknak sikerült, akik két, három, esetleg még több korszakra tudják tagolni az együttes munkásságát.

Nézze hát el a kedves hallgató, ha esetleg kevésbé lennék szakszerű ezen kritika megírásában, de hát mit csináljak, ha a lemezt kezdő orbitális sikoly úgy billentett fenéken, hogy egyből a nyolcvanas években találtam magam, és mi lehet a kedvesebb a korosodó férfiúnak, mint ifjúsága felidézése? Hát még több Styper.

Tartuffe kolléga azonban nem szokott a levegőbe beszélni, így aztán talán a szokásosnál "élesebb" fülekkel próbáltam azokat a hibákat megtalálni, melyek ítész barátomat az emberi végtermék említésére ragadta, de mindhiába: vannak ugyan visszatérő motívumok, melyek nem éppen a progresszió csúcsát verdesik, és hát a hatásvadászatot sem felejtették el a fiúk, de mit csináljak, ha több mint tizedszeri hallgatás után sem találok olyan erodáló aspektust, ami akár a zeneszerzői vagy hangszeres játékban, esetleg a hangzásban megnyilvánulva zuhanna akkorát, mintha egy zsiráf pottyantotta volna le a földre – bár a zsiráfok foltosak és nem csíkosak.

Abban talán igazat adok, hogy nincsenek kiugróan jó szerzemények, de egyik sem veri le a patinát az öreg hangszerekről – a fiúk úgy tudják a színvonalat tartani, hogy az ne essen egy bizonyos szint alá, és az is igaz, hogy a lemez második fele talán kissé erősebb, mint az első, köszönhetően a retroszaftban tocsogó riffeknek. A dallamok íve persze most is képes az érzékenyebb hallgatókat halk ciccegésre késztetni, de ez mindig is a csapat sajátja volt, és azt, aki ebben némi giccset talál, nem akarom meggyőzni, mint ahogy az édes – érted, sweet – íz élvezetességéről a csoki-ellenségeket.

A banda fő hajtóereje persze most is Michael Sweet, aki nem képes leállni, és idén már aktív közreműködője volt az "Iconic" szupercsapat debütjének – no, látjátok, az viszont nem tudott annyira elkapni, mint jelen alkotás, pedig az egy főre eső zsenialitás minden bizonnyal magasabb a projekt esetében, de mit csináljak, ha még erőltetve sem tudott közel férkőzni hozzám az a lemez, pedig én aztán két pofára tudom zabálni a tortát – de ezen írás most nem annak a lemeznek a helye.

Mégis, mivel tudnám legegyszerűbben jellemezni a "The Final Battle"-t? Hát olyan Styperes – és mint tudjuk, a mással össze nem téveszthető hangzásvilág általában jót szokott metalbirodalomban jelenteni, ahol még a penetránsan trágya megszólalásnak is megvannak a maga követői. S hogy miben tér el jelen album a többitől? Talán abban, hogy néha, a csata hevületében fel-felüti fejét a játékosság, ami ilyen morc hadfiktól általában szokatlan.

Nem mondom azt, hogy nem született még ennél jobb Stryper munka, de ahhoz elég jól összekapták magukat a fiúk, hogy azt, amit a Strypertől átlagosan várni szoktak a hallgatók, megkapják. Ez pedig bőven elég a győzelemhez, főleg így, a végső csata során.

Garael

Címkék: lemezkritika
2022.nov.19.
Írta: Dionysos 3 komment

Threshold: Dividing Lines (2022)

yyyyy_13.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.thresh.net
facebook.com/threshold

Nem tudom eldönteni, hogy vártam-e igazán ezt a lemezt. Abban az értelemben biztos vártam, hogy utoljára öt évvel ezelőtt jelent meg Threshold album, ilyen pedig korábban csak egyetlen egyszer fordult elő, amikor legendás énekesük, Andrew "Mac" McDermott elhunyt, és lényegében rebootolni kényszerültek a teljes gépezetet. Akkor Damian Wilsonnal (Ayreon, Star One, Headspace, Arena) egészen jól sikerült a "visszatérés", a "March Of Progress" (2012) szerintem az egész, három évtizedet átívelő karrierjük egyik legjobbja (bár a bevehetetlen csúcs nekem még mindig a "Dead Reckoning").

Damiannel az idei Arena koncert után alkalmam nyílt beszélgetni egy kicsit, és kérdésemre meglepő nyíltsággal válaszolta: őt is váratlanul érte, hogy a Groom-West tengely kipenderítette a bandából, ugyanakkor elismerte, hogy a "March Of Progress" után egyre kevésbé vették figyelembe az ötleteit, így a "For The Journey" (2014) irányvonalával már nem is volt maradéktalanul elégedett. Ezek után a csapat visszahívta egy másik korábbi énekesét, Glynn Morgant (Psychedelicatessen", 1994), akivel egy brutálisan hosszú, dupla koncept-albumot adtak ki (Legends Of The Shires, 2017). Bár ez a lemez is annak rendje-módja szerint fölkerült a toplistámra, valójában nem voltam egyértelműen meggyőződve arról, hogy jó irányba tartanak a dolgok. Ez az oka annak, hogy az öt hosszú évre nyúlt várakozási időt nem töltöttem türelmetlenül, kezemet tördelve, 'hogyaszongya': mikor jön már ki a folytatás!? Tudniillik tartottam tőle, hogy nem fog lenyűgözni.

A megérzésem nem csalt. Természetesen nem vártam, hogy a Thresholdra mindig is jellemző, kicsit szintetikus hangzásban érdemi változás következik be. E tekintetben maradt is minden a régi. Ehhez már hozzászoktam. Az sem lepett meg, hogy a "Dividing Lines" nem lett megahosszúságú koncept-album (azt a patront már ellőtték), mint ahogy az sem, hogy a hangulat, a hangvétel határozottan komorabb mind zeneileg, mind szövegileg (egyszerűen ilyen időket élünk).

A Groom-West (gitár-billentyű) egyensúly a Thresholdban megbonthatatlan, ez a csapat egyik ismertetőjegye, karakterteremtő ereje. Most mégis úgy érzem, hogy a "Dividing Lines" kimondottan "guitar-heavy" lett, ami nem is lenne baj, de a dalok mégsem nyűgöztek le igazán. Még jó néhány órát el kell töltenünk édes kettesben, de napok óta nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy az együttesek általában a legerősebb számaikkal indítják a lemezeiket, itt pedig az első három nóta rendre úgy megy el mellettem, mint a Sinkanszen a Tokió–Oszaka vasútvonalon.

Az én olvasatomban a sorban negyedik "Silenced"-del érkezik meg a klasszikus Threshold (érdekes módon ez is a "legbillenytűhangsúlyosabb" szám). Számomra nem kérdés, hogy ez az album legjobb szerzeménye. A "Dividing Lines"-nak szó szerint gerince van; ez alatt azt értem, hogy a közepe felé (Silenced, The Domino Effect, Complex, King Of Nothing) sűrűsödik be, ez viszi el a hátán a teljes albumot. Szerencsére a legvégén még egyszer s utoljára rúgnak egy nagyot, a "Defence Condition" (a lemez "sarkantyúja") egy igen figyelemreméltó, nagyobb lélegzetvételű darab.

Összegezvén a fentieket: nem ez a Threshold legjobb lemeze, természetesen be fogom szerezni CD-n (kell a gyűjteménybe), de arról már nem vagyok meggyőződve, hogy december végéig sikerül bedolgoznia magát az éves élmezőnybe.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.nov.16.
Írta: Dionysos 1 komment

Mohai Tamás Band (Mohaing): A szabadság foka (2022) + lemezbemutató koncert (Bp. Analog Music Hall, 2022. november 10.)

y_306.jpg

Honlap:
facebook.com/mohaitamas

Azon kevés muzsikával foglalkozó internetes felület közé tartozunk, ahol (Túrisas kolléga jóvoltából) már jelent meg mélyinterjú Mohai Tamással, a magyar zenei élet elképesztően termékeny és sokoldalú figurájával. Ezt azért érdemes kihangsúlyozni, mert ugyanezt sajnos nem sok médiafelület mondhatja el magáról, persze mi nem is tartozunk az ún. fősodrathoz. Olyan formációkból ismer(het)jük őt, mint a Faxni, Török Ádám és a RABB, Háború, KFT, Boom Boom, Almási Enikő és a Zenekar, Berki Tamás Band, Tomistars stb. Ezeken kívül azonban még számtalan más zenekarral (pl. East, Omega), formációval (pl. Dévényi Ádám: Átmeneti Kabát, Muck Ferenc: Muckshow) dolgozott, stúdiózott, koncertezett együtt, de valahogy nem lett állandó szereplője sem a zenei díjkiosztóknak (két eMeRTon-díjat azért begyűjtött: egyet a Faxnival 1990-ben, egyet a Háborúval 2006-ban), sem a Petőfi Rádiónak. Ez utóbbi megjegyzés - úgy gondolom - nem őt minősíti.

Bejegyzésünk apropójául egyrészt egy vadonat új album megjelenése, másrészt ezen album koncertbemutatója szolgál. A két eseményt nem is tudnám szétválasztani a fejemben, hiszen a november 10-i, Analog Music Hallban megtartott koncerten hallottam először a lemez dalait, méghozzá az elsőtől az utolsóig. Azóta persze sokszor lepörgött a helyszínen megvásárolt kis, fényes korong, de a két élmény, azt hiszem, már egymástól elválaszthatatlanul rögzült az emlékezetemben. Merész dolog egy hangversenyen szembesíteni a közönséget az új anyaggal, ráadásul teljes egészében, kihagyások ill. kiemelések nélkül, de ez mutatja, hogy Mohai mennyire bízik a megírt dalok minőségében.

20221110_194232.jpg

A koncertre egyébiránt Mohai Tamás 14 éves fia, Szilárd (Syl Mohai) melegített, és egy szál gitáros, fiatal korához képest bámulatosan érett előadásával, kiemelkedő hangszeres fölkészültségével le is vette lábáról a közönséget. Szerencsére Syl az előadás végén Nagy Ádámmal (Roy & Ádám) együtt újra beszállt a műsorba, így azután volt egy pont, amikor Török Péterrel együtt már négy gitáros állt a színpadon. Ezzel igazi gitárpárbajjá alakult a koncert, ami egyébként sem ál távol Mohaitól (az utóbbi időben többször lépett föl ilyen konstrukcióban). Természetesen a zenekar többi zenésze is megéremli, hogy név szerint megemlítsük őket: Török Péter - gitár (ó, az az első szóló a "Politikusok"-ban!), Jud Harmony - ének/vokál, Kis G László - basszusgitár és Mohai Szabolcs - dob.

A recenzió fő kérdésének természetesen annak kell lennie, hogy indokolt volt-e a szerző, a zenekar rendíthetetlen bizalma a megírt számok minőségében. Ebben a tekintetben egyértelmű igen a válaszom, amihez sietek is hozzátenni, hogy nemcsak a dalok sikerültek nagyszerűen, de az Organic Studióban Kremán Patrick által kikevert sound is egészen meggyőző - a stúdió nevéhez illően szerves, élő és lélegző a hangzás; nyoma sincs az alul-fölül kopaszra nyírt, túlkompresszált hangoskodásnak. Külön meg kell jegyeznem, hogy mennyire tetszik Mohai Fatia Negra gitárjának a korábbiaknál teltebb, "melegebb" tónusa!

20221110_212017.jpg

A lemez egyetlen kivétellel teljesen új szerzeményeket sorakoztat föl; a "Karnevál" című szám még a Faxni első, 1983-as demóján szerepelt, a jellegzetes (kicsit alteros, kicsit punkos) dallam alapján jól beazonosíthatóan Mohai korai korszakába tartozik, de a hangzás sokkal rockosabb, dögösebb az eredetinél. Itt jegyzem meg, hogy egyik abszolút kedvencem, az én fülemnek (legalábbis refrénjében) elég stinges "Mellettem - mögöttem" modern köntösbe öltöztetését is el bírnám viselni panaszszó nélkül. A koncerten is nagyot ütött; még órákkal később is az "ment" a fülemben.

Az "A szabadság foka" olyan, mint Mohai maga, az alkotói szabadságról szól, mivel lehetetlen beskatulyázni, szabad átjárás jellemzi a stílusok, zsánerek között. Mindjárt egy hatalmas, rappelős pop nótával indít (Valami kell még buli előtt/után), amely - már játékos nyelvhasználata alapján is - simán kenterbe veri Zoleeval, Majkával együtt a teljes brigádot. De van itt Cream-állagú kavarás a '60-as évek ízlése szerint (Alagút), keleties hangulatú, halványan az Aghorára hajazó, "real time" rögzített fúzió (Elveszett szavazat), vérbeli blues rock (Hazafelé éppen), sőt olyan funkos hard rockba hajló szerzemény is (Politikusok), amely - akármilyen furcsa is - a magamfajtát az Extreme legendás "III Sides To Every Story" (1992) című lemezére emlékezteti. Ennek nyilván az is oka lehet, hogy az Extreme "Politicalamity" című szerzeménye nemcsak tematikájában (a politikusok iránti idült ellenszenvében) egyívású, de a refrénje is éppúgy a lényegi kérdést beazonosító politika szó származékát ritmizálja (persze másként). E sokszínűségen nyilván nincs mit csodálkozni, mert ahogy a gitáros/zeneszerző maga nyilatkozta: "Számomra ez összefolyik: amikor rockot játszom, akkor is dzsesszt játszom és fordítva, miközben az egész egy bluesos valami lesz."

20221110_220839.jpg

Végül, de nem mellékesen jegyzem meg: Mohai vokálisan is eddigi legjobb teljesítményét nyújtja, valahogy jól áll neki, hogy a korral (és miegyébbel) - hogy is mondjam csak? - rockosabb lett a hangja. Nem kizárt, hogy ez a lemez az év végi Top 15-ös listámon is helyet követel magának - ami egyébként igen jó dolog, mert mindig szomorú vagyok, ha egy hazai előadó sem lépi át azt a bizonyos mágikus küszöböt...

Tartuffe

2022.nov.13.
Írta: garael 4 komment

Royal Hunt: Dystopia Part II (2022)

royal_hunt_dystopia_2.jpgKiadó:
King Records

Honlap:
royalhunt.com

A legutóbbi, koncept albumnak készült Royal Hunt album, a "Dystopia" igencsak ámulatba ejtett a saját keretei közti, először tapasztalt új elemek miatt: doom riff, dubstep, francia újhullámos filmzene – és hát a folytatás első hangjai is ugyanennyire megleptek, hiszen D. C. Cooper megszokott, bársonyos orgánuma helyett egy, szép szóval is inkább kellemetlenül erőltetett rekesztéssel megszólaló hang kezdte tolmácsolni a "Fahrenheit 451" című regény zenei lenyomatának második részét.

Mi történt? – kérdeztem magamban, mert sehol nem olvastam, hogy Andersen új énekessel vágott volna neki a folytatásnak, aki ráadásul jóval szerényebb képességekkel rendelkezik, mint méltán elismert elődje, aztán egy kis utánolvasás után keserűen kellett belátnom, hogy az eltelt két év alatt Cooper hangja hallható mértékben kopott meg – és ez még nem volt az utolsó a seggbe rugós tények sorában, ugyanis a vendégénekesnek meghívott, csodás Mats Levén is szörnyű formát mutat: mintha a Covid mindkettőjüket elkapta volna, és poszt-tüneteket produkálva rombolta volna le azt a színvonalat, amelyet a két tehetség mindig hozni szokott. (A lemezen szerepel a Royal Hunt valamennyi volt énekese egy-egy duett erejéig, de ez pusztán érdekesség, sokat nem tesz hozzá a hallottakhoz.)

Andersen is visszalépett egyet, és zenei ötletei újra azt a komfortzónát járják be, amit már megszokhattunk – talán az instrumentális betétek mennyisége az, amivel eltér kissé jelen album az ezt megelőzőektől, de a lényeg maradt a régi: egy újabb remek, de nem klasszikus album született meg a dán billentyű-varázsló muzikális műhelyében.

Ami talán mégis unikum az albumon: megszületett a csapat történetének leghosszabb szerzeménye, ami szerencsére nem fullad unalomba, és nem felesleges töltelék-részek halmazával csépeli a lejátszási időt: aki egyetlen számmal szeretné megismerni a bandát, az most megelégedhet, hiszen a 14 percen túlnyúló dalfolyam tartalmazza mindazt, amiért a csapatot szerethetjük.

Andresen formája az énekesekkel szemben nem változott, a megkomponált dalok szinte már első hallásra is kellemes érzéseket biztosítanak a hallgatónak – a szöveg nyomasztó jellegének ellenére is –, de mégsem mondanám a szerzeményeket egyszerűnek vagy könnyen beláthatónak, izé, behallhatónak. Az album ráadásul végig egységes képet mutat, és pusztán csak az említett "Scream of Anger" tűnik ki hosszával, instrumentális felvezetésével és többtételes összetételével.

Sajnos a hangzás a szokásos, de talán nem annyira ótvar, mint lenni szokott, ám messzire van még attól a bombasztikus megszólalástól, amit a stílus és a megszólaló dalok megérdemelnének. Aki jól ismeri a Royal Hunt munkásságát, tudhatja, hogy a lemezek nem a virtuóz gitárszólók kincsestárai, a billentyűk azonban néha könnyfakasztó érzelmességgel tolmácsolják a zenei mondanivalót. Andersen pedig ebben nem tud tévedni, az enyhe progresszivitás alatt olyan romantikus dallamok bontakoznak ki, melyektől Darth Vader is könnyekben törne ki, ráadásul ezekben nincs ismétlődés, a szerző fantáziája meseíró névrokonáéval vetekszik.

A "Dystopia Part II" tehát kettős jellegénél fogva vonul be a Royal Hunt történelmébe: egyszerre kellemes és megfelelően összetett darab, ugyanakkor a megvalósítás mind az énekben, mind a hangzásban okot adhat a bosszankodásra.

Garael

Címkék: lemezkritika
2022.nov.06.
Írta: Dionysos 3 komment

Volbeat koncert (Bp. MVM Dome, 2022. november 5.)

20221105_210325.jpg

Volt némi kavarás a koncert helyszíne körül. A régi Barba Negrából először átkerült az új, októberben megnyitott Red Stage-be, majd nem sokkal később jött a bejelentés, hogy a hangverseny az MVM Dome-ban kerül megrendezésre. Gyanítom, a szervezők is meglepődtek azon, hogy mekkora volt az érdeklődés; rövid úton kiderült, hogy a 3500 fős befogadóképességgel bíró Red Stage nem alkalmas a rendezvényre, s így kötöttünk ki végül az MVM Dome-ban, amit először nem is bántam annyira, egyrészt a könnyebb megközelíthetőség okán, másrészt amiatt, hogy még nem volt alkalmam megtekinteni az új multifunkciós arénát.

Erről jut eszembe: talán jobb, ha már mindjárt az elején letudjuk a koncerttel szembeni egyetlen, de - legalábbis számomra - jelentős kifogást! Nem vagyok sem építész, sem hangtechnikus, de amikor megláttam az MVM Dome arénát belülről, azonnal sejtettem, hogy itt a hangzással gond lesz. Ezt rögvest megerősítették a hallottak is, hiszen végig eszetlen visszhangos volt a terem, a dobos minden egyes hangsúlyosabb leütése tizedmásodperci késésekkel kattogott-csattogott a fülembe hátulról. Ez sokat vont le az élvezeti értékből, és - bár nem vagyok szakember - állítom, hogy ez javarészt tervezői-konstrukciós hiba, hiszen a VIP erkélyek fölött egy igen magas, teljesen függőleges fal meredezik, ami elég egyértelmű biztosítéka a visszhangosodásnak. Remélem, ez csak ott volt zavaró, ahol mi ültünk.

20221105_210827.jpg

Apropó ülés. Elég furcsa, hogy az eredeti helyszínre szóló, kizárólag állójegyek értékesítése után az új helyszín adottságai miatt az "újonnan érkezőknek" ülőhelyeket kezdtek árulni. Lévén, hogy már lumbális gerincproblémákkal küzdő vénember vagyok, jólesett volna, ha valaki fölajánlja ezt a lehetőséget nekünk, akik még elővételben csaptunk le a jegyekre. Végül nem volt okom ezen tovább pörögni, mert láttuk, hogy nem kelt el minden ülőjegy, a székes lelátók elég foghíjasak, így az olyan szemfülesek (értsd: pofátlanok), mint mi vagyunk gyakorlatilag zöld utat kaptak az erkélyekre való beszivárgásra. Ezt nagyon nem bántam, kiváló helyről, az rafkósan szerzett székünkön kényelmesen terpeszkedve néztük végig a koncertet - ennek a velünk lévő 12 éves kölyök örült a legjobban, hiszen a küzdőtérről max. a kivetítőt látta volna.

Nem kérek senkitől sem elnézést azért, hogy eleve nem is állt szándékunkban megtekinteni a Volbeatnek bemelegítő két előzenekar, a Bad Wolves és a Skinred előadását. Ezzel sokan voltak így, hiszen még közvetlenül a fő atrakció színpadi megjelenése előtt is hosszú sorokban kígyóztak az emberek a büfék pultjai előtt.

Ami a dán rockabilly metálosok előadását illeti, elképzelhető, hogy elég lenne Viski barátom velős megjegyzését idéznem, miszerint: "Ez egy veszedelmesen jó koncert volt", amit még megtoldott ezzel a kijelentéssel: "Állítom, hogy a Volbeat ezzel megérkezett a nemzetközi első vonalba." Amikor a hazai rocksajtóban megláttam a híradásokat arról, hogy a Volbeat konvoja befutott Budapestre, és mindezt egy olyan fotóval illusztrálták, amelyen kamionok hosszú tömött sorát lehetett látni a parkolóban, már biztos voltam benne, hogy eszetlen látványos, nagyszínpados, komoly fény- és látványtechnikával megfejelt show-t fogunk kapni. Az ún. snakepites színpadkép a közönségbe hosszan benyúló, körbesétálható kifutóval újabb jele volt annak, hogy a Volbeat nem csak zenei fogásokat lesett el a Metallicától.

20221105_214031.jpg

A nem mellesleg végig lemezminőségben éneklő Michael Poulsen nem árult zsákbamacskát, mindjárt az elején kijelentette, hogy két órát fognak játszani, s ezt az ígéretüket be is tartották. A színpadkép a fénytechnikának, a kivetítéseknek stb. köszönhetően számról számra változott, nagy teljesítményű füstgépek, hatalmas logós labdák, konfetti-eső gondoskodott a közönség szórakoztatásáról. A lenyűgöző látvány, a jobbnál-jobb "Elvis-metál" slágerek, Poulsen karizmatikus személyisége a végén még a hangzásbeli kifogásokat is elfeledtették velem, sőt azon kaptam magam, hogy alig tudok a székemben ülve megmaradni.

Mindenki tudja, hogy itt Poulsen a motor, a kreatív energia, a fő zeneszerző és a karmester, mégis ide kívánkozik egy személyes megjegyzés, amivel alighanem vérig fogok sérteni egy-két régi rajongót. A cimborám észrevétele arról, hogy "a Volbeat ezzel megérkezett a nemzetközi első vonalba" többek között azért (is) igaz, mert a szülinapos Rob Caggianoval egész szinteket sikerült lépniük. A pasi nem tolakszik, meghagyja a rivaldafényt a főnöknek, de közben brutális nagyokat penget.

Minden jó, ha a vége jó. Nekem ez most az év egyik legjobb koncertélménye volt. Elismerem, ehhez hozzájárult előzetesen egy pazar olasz éttermi vacsora, némi grappa és sok sör is, az este mégis a zenétől lett igazán emlékezetes.

20221105_220453.jpg

süti beállítások módosítása