Lalu: Paint The Sky (2022)

yyy_73.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/vivienlalu

Nem kétséges, hogy az év egyik legjobban várt kiadványa Vivien Lalu új albuma. A francia billentyűs nem kényeztet bennünket nagyon, nagyjából nyolc évente lep meg minket egy-egy szólólemezzel (Oniric Metal – 2005, Atomic Ark – 2013), hacsak nem számoljuk ide eddigi csúcsteljesítményét, a Shadrane név alatt kiadott remek portékát (Temporal – 2008). Azoknak, akik nem igazán tudják hova tenni a Vivien Lalu nevet, szolgálok még egy haszontalannak tűnő – bár nem föltétlen jelentéktelen – információval. Lalu bámulatos muzikalitásának családi gyökerei vannak; szülei, Michel és Noelle egy Polène nevű formáció élén a '70-es évek francia progresszív rock színterének (nemzeti szinten) ünnepelt figurái voltak.

Nyolc év alatt sok minden történik, az ember (hacsak nem Lemmy Kilmisternek vagy Yngwie Malmsteenak hívják) sokat változik. Ami elsőre föltűnik az, hogy Lalut, aki korábban a Lion Musicnál és a Sensory Recordsnál jelentette meg anyagait, leszerződtette a Frontiers, ezzel is bővítve a nápolyi istálló egyre jelentősebb progos tenyészetét. De ennél fontosabb, hogy Lalu sokat érett (nem tudom, hogy ez-e a helyes kifejezés) zeneileg. Határozottan változatosabb, mélyebb merítésű lett a muzsika, már-már az a benyomása az embernek, hogy nem is annyira progresszív metál, mint inkább eklektikus art rock/fúziós dalcsokrot hallgat, amelyben a korábbiakhoz képest kiváltképp fölerősödtek a '70-es évek progresszív mestereinek, főleg a Yesnek hatásai.

Lalu egy interjúban azt nyilatkozta, hogy kísérletezni akart egy modern metálos Yes hangzással. A Yes áthallásokat hihetetlenül fölerősíti Damian Wilson (Threshold, Headspace, Arena) hangja, aki most először kölcsönözte jellegzetes orgánumát Lalu-kiadványnak, hiszen a korábbi két lemezen a német Tomorrow's Eve-ből ismert Martin LeMar énekelt, a Shadrane-albumon pedig Göran Edman (Malmsteen, Karmakanic stb.), illetve Henrik Båth (Harmony, DarkWater) és Björn Jansson (Tears Of Anger). Az erőből bömbölő LeMarhoz képest nem is lehetne kontrasztosabb Wilson tiszta, magas, légies éneke, de ettől függetlenül is érezhetően végig ott kísért a nagy progos elődök szelleme. Míg a "Won't Rest…" egy metál hormonokkal bőségesen injektált Yes szerzeménynek tűnik, a "Lost In Conversation" például akár a Rush "Roll The Bones" albumáról is származhatna.

Nem mehetünk el amellett, hogy milyen illusztris muzsikusokat sikerült megnyerni a lemez fölvételeihez. Már a Shadrane albumon is nyálcsorgató volt a stáblista, de itt ezt még sikerült fokozni, bővíteni. Mielőtt fölsorolom a vendégzenészeket, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy az előttem eleddig ismeretlen Jelly Cardarelli (mint kiderült, ő játszott az Adagio legutóbbi lemezén) egészen brutális, éppolyan fifikásan és intenzíven püföli a dobokat, mint elődje, Virgil Donati. Szóval a neves munkatársak: Alex Argento, Gary Wehrkamp, Jens Johansson, Jordan Rudess, Marco Sfogli, Simon Phillips, Simone Mularoni, Steve Walsh, Tony Franklin, Alessandro Del Vecchio és Vikram Shankar. Bár szeretem Wilson orgánumát, azért jólesett volna néha egy-két vendéghang (jó értelemben!). Határozottan üdítő Steve Walsh (Kansas) szereplése a címadóban, elfért volna még mellé egy "ellenpont", mondjuk a Shadrane albumon is közreműködő érdes torkú Björn Jansson.

A "Paint The Sky" nem tartozik a habkönnyű hallgatnivalók közé; nem fog aratni sem a kereskedelmi rádiókban, sem a mainstream rock/metálra ráizgult kritikai weboldalakon. Egészen fantasztikusan, fület gyönyörködtetően szól ugyan, de nagyívű, ragadós dallamok hiányában alig-alig van mibe kapaszkodni. Nem sportarénákba, rosszul megvilágított kocsmákba való zene ez, hanem olyan gourmet cucc, amely leginkább a Müpában találhatna otthonra, mondjuk egy Larry Carlton és egy Bartók emlékkoncert között. A "Standing At The Gates Of Hell" és a címadó bónuszként szerepeltetett instrumentális változata (egészen más zenészekkel!) már inkább jazzfúzió. Itt még tágabbra nyílik az a bizonyos olló a könnyen kiszámítható, irányítható közízlés és a fizikai hanghordozókat vallásos buzgalommal gyűjtő "kockák" között.

Már most, január közepén ki merem jelenteni, hogy a "Paint The Sky" az idei esztendő egyik legfontosabb progos megjelenése, még akkor is, ha nem fogom rongyosra hallgatni. Gyanítom, hogy olyan muzsika ez, aminek meg kell lennie a zenei "könyvtárban", de csak ritkán izgul rá az ember. Majd elválik…

Tartuffe

Címkék: lemezkritika