Ian Gillan többször is nyilatkozta, hogy ha a klasszikus lemezek közül kedvencet kellene választania, az egyértelműen a Fireball lenne. Érdekes ez a választás, ha figyelembe vesszük, hogy a Fireball az In Rock (1970) és a Machine Head (1972) közé "ékelődött" be. Akinek ez a két lemez semmit nem mond, ne is folytassa az olvasást, hacsak nem azzal a céllal teszi, hogy kellő bűnbánat után elindul, és addig megy, amíg be nem szerzi mind a kettőt.

Visszatérve cikkünk tárgyára, a Fireball nem volt éppen egy slágergyüjtemény. (A "sláger" itt a szó nemes és nem kereskedelmi rádiós értelmében értendő, arra a boldogabb időkre emlékeztetve, amikor még 10 perc körüli kompozíciók is lehettek slágerek, pl. Child In Time, Stairway To Heaven, stb.) Talán ebből a szempontból a címadó és a Strange Kind Of Woman volt a kivétel, de előfordult, hogy a lemez bizonyos korabeli változatain ez utóbbit a klasszikussá vált Demon’s Eye nóta helyettesítette, amit én egyébiránt a mai napig nem értek. Gillan szerint ez volt a klasszikus fölállás legkísérletezőbb, legprogresszívebb lemeze, s ez minden kétséget kizáróan így van. Ez volt az utolsó album, amit a személyes konfliktusok még nem árnyékoltak be. Bár nem hallatszik rajta, a Machine Head fölvételekor már egyre nőtt a feszültség Blackmore és Gillan között, ami azután odáig jutott, hogy a Who Do We Think We Are stúdiómunkálatai alatt a két zenész már nem is beszélt egymással.

Csak zárójelben jegyzem meg, nagyon halkan, hogy bármilyen összeférhetetlen különc is Blackmore és akármiennyire tiszteletem is Gillant, zenei szempontból a Burn című csodalemez és Coverdale fölfedezése egyértelműen Blackmore-t igazolta. De térjünk vissza a Fireball albumra.

A lemezt tehát nem slágerlisták élére kúszó örökzöldek fémjelzik, hanem egy igazán előremutató hozzáállás a Rock zenéhez. A Fireball, a Demon’s Eye és a No One Came igazán húzós, dögös nóták, amiket mostanában egyre szívesebben vesznek elő koncerteken, és a tribute albumoknak is kedvencei közé tartoznak (gondoljunk csak az Yngwie Inspiration albumán szereplő Demon’s Eye földolgozásra, brrr!). Az egyébként egy vicc, amikor a Heavy Metal gyökereit boncolgató VH1 sorozatban rendre kihagyják a Deep Purple-t a legfontosabb és legnagyobb hatást gyakorló bandák közül.

De van itt kocsmadal hangulatú country utánérzés is, mint az Anyone’s Daughter (a szövegben Gillan híres humora is megcsillan egy kicsit), a (nem) kicsit elvont The Mule, és a gitárosoknak igazi csemegét nyújtó Fools. Nagyon sok bárdista nem tudja, de a csellót idéző, a hangerőszabályzó le,- és föltekerésével elért, mára közkedvelt gitárhangzás gyökerei ebben a számban keresendők és találhatók. Egy Jimmy Page vs. Blackmore szakmai vita ugyan pikáns lehetne, én mindenesetre azt gondolom, hogy 1971-ben Blackmore-nak nem volt párja, s ezért még néhány hotelszoba szétverését és színpadi hisztijét is szívesen elnézem neki.

Ha valaki ma meg akarja hallgatni a Fireball című klasszikus Deep Purple albumot, az nagy szívességet tesz magának, ha a 25. évfordulós újrakevert CD-t teszi be a lejátszóba, nemcsak azért, mert olyan érdekes számokat hallhat rajta, amelyek végül nem kerültek föl a lemezre (I’m Alone, Freedom, Slow Train), hanem főleg azért, mert Roger Glover hangmérnöki munkájának köszönhetően a hangzás összehasonlíthatatlanul jobb lett. Ráadásként a műkedvelő egy nagyon színvonalas booklet-et vehet a kezébe sok fotóval és korabeli történettel.

A Fireball a Deep Purple klasszikus fölállásának talán nem a legnépszerűbb, legnagyobb hatású albuma, de kétségkívül a leghaladóbb szellemű. Egy előremutató, kísérletező alkotás, amit érdemtelen lenne a Child In Time és a Highway Star közé beékelődött felejthető epizódként értékelni.

Túrisas/Tartuffe

(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)