Mike Varney fáradhatatlanul fedezi föl, szerződteti le, és ismerteti meg a világgal a gitármágusokat, lassan már egy emberöltő óta. Na, jó, az "emberöltő" talán túlzás, de ha rendesen fizette a járulékokat e munkája után, a nyugdíjához szükséges szolgálati idő lassan összejön az újabb és újabb tehetségek felkutatásával.

A jó szimat ilyen idő után természetes, tehát azt még csak feltételezni sem mertem, hogy Fabrizio esetleg szembeszökő hiányosságokkal küszködik a hangszeres jártasságot illetően. Nos, tényleg nem. Azt kell mondjam, hogy ami kitartó gyakorlással elsajátítható, azt Fabrizio-nak már nem ezután kell megtanulnia. Hálátlan egy dolog, de hiába tesz szert valaki hosszú évek alatt ilyen tudásra, a puszta technika, pl. a zsebtolvajlással szemben, itt még nem elegendő az eredményességhez és sikerhez. Saját, jellemző stílus, egyéni dallamvilág, szépen felépített kompozíciók és feelinges játék hiányában javarészt csak szájbiggyesztés a fizetség, ráadásul eleve kevesen is vagyunk, akiket még izgalomba lehet hozni egy instrumentális lemezzel. Fabrizio esetében a feeling és a jó dalok határozottan jelen vannak, de például a "Metal Bragalini"-t már Steve Vai megírta "Bad Horsie" címmel, a "Mai Dire Blues" hangzását és stílusjegyeit pedig Michael Lee Firkins "védette le" évekkel ezelőtt. Lehetne folytatni a sort, sokan "vendégszerepelnek" itt, ám ha valakit nem zavar az egyéniség hiánya, egy sokszínű, élvezetes lemezt illeszthet be a gyűjteményébe, ahol a félelmetes technikai tudás mindvégig jelen van, de hál’ Istennek nem mint cél, csak eszköz, a markáns, ritmikailag sem egyszerű kompozíciók előadásához.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)