Csodálatosan izgalmas, leginkább a kincskereséshez hasonlítható elfoglaltság a zenehallgatás, azon belül is az új, még ismeretlen lemezek aprólékos felfedezése és feltárása. A sok kacat mellett legtöbbször persze csak cseréptöredékekre, néha egy-egy értékesebb leletre bukkanunk. Kicsit gyönyörködünk bennünk, de tovább keressük az Igazit. Van úgy, hogy már azt hisszük megtaláltuk, majd kiderül, korai volt az öröm, szépnek ugyan szép, de mégsem értékálló. Aztán egyszer csak kifordul a földből, és rögtön tudjuk, ez az, amire vártunk! Egy igazi kincskereső életében talán egyszer, ha előfordul ilyen. Mi, zenebarátok azért jobb helyzetben vagyunk, de az igazi Kincsekre nálunk is sokszor éveket kell várni, ahogy ez most is történt.

Könnyű és komolyzene. Önkényes, ostoba kategóriák, valójában sosem léteztek. Klasszikus és szórakoztató. Ez már valamivel jobb, de az átjárhatóság tagadása butaság, egyébként mit keresne a Therion a Miskolci Operafesztiválon. A heavy metal és klasszikus zene békés egymás mellett élésének adott most ismételten a SymphonyX egy újabb jelentést. Michael Romeo brutális gitársoundja és Russell Allen hol agresszív, hol szívbemarkoló éneke uralja ugyan az anyagot, de a mesteri kompozíciók örvénylő, felkavaró, szövevényes sokszínűsége és az örökre belénkégő dallamok messze túlmutatnak egy heavy metal bandához kapcsolódó általános sztereotipiákon. Mondjuk el, hogy mindannyian lenyűgözően virtuóz, zseniális hangszeresek? Semmi értelme! Nem (csak) ettől megszoríthatatlan most a Paradise Lost. Még azt sem érdemes leírni, hogy progresszív, annyival több ez mindennél és mindenkinél, amihez, vagy akihez éppen hasonlítani lehetne.

Most pedig óvatosan előveszem a tokból a Kincset, hosszabb időre visszavonulunk mi ketten, ajtó-ablak becsuk, kérem, senki ne zavarjon, majd jelentkezem…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)