Hat lemezzel és sok-sok zenei tapasztalattal a háta mögött, a meghökkentően jellegtelen névvel nyomuló olasz DGM elkészítette pályafutása legjobb anyagát. Élek a gyanúperrel, hogy ez elsősorban az új gitárosnak, Simone Mularoninak köszönhető. Irgalmatlan muzikális a csóka, benne van a keze a dalszerzéstől kezdve, a hangszerelésig mindenben, arról meg nem is beszélve, hogy úgy gitározik, mint a legnagyobbak. Nem találtak föl az olaszok semmit, sőt még azt is lehet mondani, hogy az embernek ölég sokszor eszébe jut a SymphonyX név, de kit érdekel? Ha elhatároznám, hogy holnaptól a gitárjátékomban majd felfedezhetők lesznek Romeo vagy Petrucci figurák, csúnya lebőgés lenne a vége. Nagyon meg kell ahhoz edződni a próbateremben, hogy valakit a progresszív metal legnagyobbjaihoz lehessen hasonlítgatni. Nem véletlen, hogy nem dúskálunk SX-tribute csapatokban. Ráadásul torz is egy kissé a dolgok ilyeténképpen való leegyszerűsítése, hiszen azért messze nem klóncsapat a DGM, hanem önálló entitás, bivalyerős dalokkal, telt, kiváló megszólalással. Ahogy a Circus Maximus is meg tudta őrizni önállóságát a rávetülő és félelmetesen nyomasztó DT árnyék ellenére, úgy a DGM is vitézül állta a próbát a SX ellenében. Ami meg ennek ellenére mégis idegen toll maradt, azt nem szégyellni kell, hanem kitűzni a kalap mellé, és igenis ékeskedjen csak ott, a progresszív heavy metal még nagyobb dicsőségére.

Túrisas

A cikk eredetileg a Rockinform 156. számában jelent meg.)