Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki fabatkát sem adott volna azért, hogy a brazil Angrából kivált ritmusszekció, illetve a csodálatos hangú, nem mellesleg karmester végzettségű André Matos által Shaman néven életrehívott banda életképes lehet még azok után is, hogy az eddig megjelent, korrekt, de nagyot azért nem durranó két lemezük után egyetlen árva sámánként, Ricardo Confessori dobos marad a csapatban. Nem tudni, hogy Confessori sámán zenei tapasztalatainak és kapcsolati tőkéjének, avagy a szellemvilág közvetlen beavatkozásának köszönhető-e, de sikerült egy rendkívül jó muzsikusokból álló egyletet összerittyenteni, akik ráadásul a dalírásban sem ügyetlenek. Az előbbi tűnik valószínűbbnek de azért elbizonytalanodom egy pillanatra anyagelvűségemben, ha arra gondolok, hogy milyen zökkenőmentesre sikerült Matos mester lehetetlennek tűnő pótlása Thiago Bianchi személyében. Lírában, rekesztésben egyaránt edzett férfihang. A zene melodikus power, hol horzsolóan morcos, hol lírikus, voltaképpen egészen közel az Angra világához, még ha egyelőre talán kevésbé combos is.

Az anyabanda szétesése után nem volt kérdés, hogy a csapat arcát adó Matos távozása ellenére az Angra nagyságrendekkel jobb lemezt készített Edu Falaschi énekessel, mint a Shaman, most pedig még az  az elképzelhetetlen is megtörténhet, hogy Confessori sámán és képzett garabonciásai mélyebb nyomot hagynak a brazil és nemzetközi metaltörténelemben, mint Matos szólóban, akinek legutóbbi Time To Be Free lemezével az Immortal abszolút versenyképes.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)