Igen, ez már tendencia! Először csak félve, de reménykedve mertem kifejezni azt az örömömet, hogy a hazai heavy metal csapatok sérthetetlen, ám messze nem versenyképes fakó, tompán szóló, hungaro-metal-ja (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) mellett feltűnt egy új generáció, akik nem csak zenészek, de zenerajongók is (a kettő sajnos nem mindig ugyanaz), akik ismerik és figyelik a nemzetközi színvonalat, és akik nem nyugodtak bele, hogy a magyar heavy metal a Trapper farmer zenei metaforája legyen. Itthon agyondicsérik és büszkén hordják, külföldön megmosolyogják.

A Dalriada muzsikusai jó kiállású (a jófajta metalt nem lehet(ne) rövid haj+bajusz kombinációban nyomatni) fiatalok, akik 4  lemez után jutottak el a nemzetközi színvonalig, nyilván vér, veríték és könnyek árán. El lehet persze intézni őket azzal, hogy ráfeküdtek az éppen futó folk metal hullámra és így borítékolható volt a siker, csak éppen ez az érvelés nem teljesen igaz.

Egyéni meglátás, fenn is tartom a tévedés jogát, de az említett stílus kialakulása és sikere szerintem nem, vagy nem kizárólag mesterséges üzleti kreáció, hanem a fogyasztáson alapuló, tömeges összeurópai elhülyülésnek a szükségszerű antitézise. A teljesen hamis egyenlősdi, a lassan planktonoknak, zöldmoszatoknak és fonalas egysejtűeknek is kijáró személyiségi jogok kizökkent világában a romlatlanok még gondolkodni képes csoportjában felerősödik az elvágyódás érzése. A jelenből nézve a jövő sem lehet vonzó, ezért biztos menedéket keresve a múlt felé fordul, ahol még számítottak az olyan igazi értékek, mint az ősök tisztelete, a bátorság, férfiasság eszménye, vagy akár az önfeláldozás. Lehet persze ezt is divatból csinálni, meg sok pénzt keresni vele, de az igazán őszinte produkciók mögött (Finntroll, Ensiferum, Korpiklaani) nem hiszem, hogy a gyökértelen, kozmopolita életérzés lenne a meghatározó.

Őszintének érzem a Dalriada dalait is. A hivatkozott csapatok zenei koncepciójával van ugyan kapcsolatuk, sőt a metal okán a két halmaznak közös metszete is, de a nemzeti jelleg miatt a végeredmény sajátosan magyar, csak a honi zenei kontextusban találunk összehasonlítási alapot. Itt van ugye nekünk a NOX, akiknek sikerült a bennük rejlő értékes népzenét  rossz gazdaként, gyorsan elherdálni a pop-piacon, úgyhogy őket inkább hagyjuk is.

A Kormorán ezt a kincset méltóbb módon őrzi (kaptak is érte, lásd Megasztár/Soma), és ebben most társra találtak a Dalriada személyében. Egy nagyon megvadított, kétlábgépes, röfögős Kormoránhoz tudnám talán őket leginkább hasonlítani. A magyar lélek sajátossága miatt a Dalriada folkja, még a pattogósabb pillanatokban is fájdalmas és szomorú. Amíg hasonló zenei képletre a Korpiklaani vidáman kurjongatva benyakal néhány sört és részegen terül el a virtuális kiskocsmában, addig a mi "bús fejünket vad kősziklák, rejtögetik, lappontgatják".

Ez van, nem tudunk kibújni a bőrünkből, pedig jó lenne, ha már a finnekhez hasonlóan mi is halálra isszuk magunkat, legalább röhögnénk közben. Különösen nagy öröm, hogy a magyar ballada és mondavilágból táplálkozó szövegek igényesen lettek megírva, ráadásul a prozódiára is figyelnek, ami figyelembe véve a szótagszámokat, szinte bravúrként értékelhető. Binder Laura szépen énekel, Ficzek András gitáros pedig amellett, hogy megjegyezhető változatos dalokat írt a lemezre, vokálban is megbízhatóan teljesít Laura mellett. A lemez hangzása is versenyképes, nem kapja föl az ember a fejét a legelső dobütésre, hogy "ez tuti magyar banda!"

A dalriada engem meggyőzött, néhány, népzenei motívumokban gazdag ötletes gitárszólót el tudnék még ugyan viselni, de ettől függetlenül ez egy nagyon igényes és nívós produkció, és ha nem lenne teljesen ellentétes az áthallás mindazzal, amit fentebb leírtam, és amit valószínű, hogy a csapat is képvisel, azt mondanám Gy. F. után szabadon: "Gyerünk, húzzunk bele!"

Túrisas