Honlapok:
www.geniusrockopera.com
www.danieleliverani.com

Kiadó:
Frontiers

Epizódok:
Episode 1 – A Human Into Dream’s World (2002)
Episode 2 – In Search Of The Little Prince (2004)
Episode 3 – The Final Surprise (2007)

"Ha a nagy klasszikus zeneszerzők ma élnének, biztos metált játszanának" - hallhattuk már nem egy esetben, ezt az alapvetően túlzó, sőt talán a butaság határát súroló kijelentést. Mivel nekem ezen az oldalon küldetésem, hogy mindent védelembe vegyek, ami a heavy metal zenével kapcsolatos, mégis megpróbálom "lefordítani", hogy a sommás, naiv egyszerűségben fogant kijelentés valójában mit is takar.

A hard rock/heavy metal műfajokat kivéve egyetlen szórakoztató zenei irányzat eszköztára sem elégséges ahhoz, hogy a klasszikus zene szélsőségeit a ma zenei nyelvére átültesse. A pop/rap/soul/funky, sőt, jazz irányzatoktól is idegen, hogy a kirobbanó érzelmeket széles zenei skálán láttassa. Ha egy szomorú vagy kitörő érzelmeket visszaadni próbáló popdalt próbálunk elemezni, nagy valószínűséggel azt tapasztaljuk, hogy a két ellentétes érzelmi megnyilvánulást egyedül a tempó (lassabb/lendületesebb) különbözteti meg, de a hangkép hasonló lesz. Ugyanígy nehéz elképzelni pl. monumentális rap/suol/funky/jazz témákat is. Ez - főleg a jazz esetében - nem zenei egysíkúságot, pláne nem igénytelenséget jelent, hanem egyszerűen magától a stílustól idegen ez kifejezési mód.

A rockban a kezdetektől fogva megvolt az az érzelmi töltés, ami a későbbiekben lehetőséget teremtett arra, hogy rock operák is szülessenek. Ennek az emocionális alapja a műfajtól elválaszthatatlan lázadás volt. Véleményem szerint ez az energia alakult át napjainkra szimpla zenei erővé. Nem is szeretem, ha mostanában a heavy rock kapcsán lázadásról beszélnek, mert ez anakronizmus. A heavy metal zenészek, főleg akik egy opera megírásába fognak, nem akarnak lázadni semmilyen értelemben, csak időtlen zenét szerezni. Persze, tudom, hogy vannak a mainstream-ben lázadó-politikus rockcsapatok (pl. Rage Against The Machine), de ezeket inkább kommunista agitátoroknak, és nem elsősorban zenészeknek tartom, ráadásul a heavy rockhoz vajmi kevés közük van.

Az klasszikus opera olyan vokális-hangszeres drámai műfaj, ahol a szerepeket éneklik. Az utóbbi években talán kissé divattá is vált bugyutábbnál bugyutább sztorikat a metál szintér kiemelkedő tehetségű énekeseivel elénekeltetni, de azt azért szögezzük le, hogy a három legjelentősebb produkció mögött nem akármilyen tehetségű zenész-zeneszerzők állnak.

Nicolo Kotzev Bulgáriában született, ma már Svédországban élő gitáros-szerző, aki hegedűsként kezdte zenei pályáját. NOSTRADAMUS című operája igazi mestermunka, ráadásul a rock hangszerelés mellett igazi szimfonikus zenekar is hallható az anyagon. Göran Edman, Glenn Hughes, Jorn Lande, Joe Lynn Turner, Doogie White nem akármilyen szinten teljesítenek az énekesi szerepekben.

Tobias Sammet AVANTASIA trilógiája érte el a legnagyobb nemzetközi sikert, valószínűleg azért, mert a három közül ez lett a könnyebben fogyasztható, elsőre is megjegyezhető dalokkal telepakolva. Végtelenül profi munka ez is, kiváló énekesi bravúrokkal és remek dalokkal, de azt azért talán nem szentségtörés elmondani, hogy hangszeres értelemben ez nyújtja a legkevesebb élményt. (Kivétel ez alól a Trilógia befejezésének (The Scarecrow) címadó tétele, melynek - legalábbis számomra - nem létezik konkurenciája).

Csak a csuda tudja, hogy a GENIUS trilógia, miként tudott elsikkadni a nemzetközi rock sajtóban, holott ép ésszel fölfoghatatlan, hogy valaki  egyedül megír és csupán egyetlen dobos közreműködésével följátszik egy teljes,  három lemezből álló operát, ami ráadásul hemzseg a virtuóz zenei megoldásoktól, ritmikai és hangszeres téren egyaránt.

Daniele Liverani a klasszikus operák monumentalitását keresztezte a progresszív metál bonyolultságával úgy, hogy azért az egyes daloknak megmaradt a karaktere. Odafigyelős lemezek születtek, valószínű, hogy talán emiatt is mondtak gyors véleményt a kritikusok. A lemez kapcsán megjelent írások méltatják Liveranit, mint muzsikust, de kétségbe vonják dalszerzői tehetségét. A trilógia első része valóban a legkevésbé sikerült lemez; talán ez alapján dőlt el, hogy a következő években megjelenő part 2 és part 3 folytatások érdemtelenül, de bezáródnak a "igényes zene, gyenge dalok" skatulyába. Ezzel tulajdonképpen a szaksajtó ki is végezte a trilógiát.

Bevallom őszintén, hogy a trilógia befejező részének méltatásakor magam is beálltam a kivégzőosztagba, amikor vállhoz emeltem a fegyvert és leírtam a gyilkos "jobb zenész, mint dalszerző" mondatot (lásd a Genius címszónál a keresőben). Ezt most tisztelettel visszavonom.

Daniele Liverani páratlan tehetségű olasz zenész, aki a GENIUS trilógia megalkotásával mesterművet tett le az asztalra. Aki érdeklődik egy olyan, sokszereplős, a metál szinte valamennyi jelentős énekesét felvonultató anyagért, ami egyszerre virtuóz és vokálgazdag, és ami hosszútávon is tartogat felfedezni való témákat, részleteket, ne habozzon, most gyűjtse be a lemezt; katalógusokban szinte ingyen kínálják!

Túrisas