Nagy szolgálatot tett nekem az Adagio, ráadásul nem is az éppen recenzált és szinte ismeretlen Stephan Forté-féle gyilkos, neoklasszikus power csapat, hanem a málészájú hazai pop-opera kreálmány.

Történt ugyanis, hogy a Rockinform szerkesztőségben elfeküdt a franciák legutóbbi Dominate lemeze,  kollegáim ugyanis vélhetően arra gondoltak, hogy a közzétett kívánságlista megnevezettje nem más, mint a négy mosolygós fiú, a Manhattan-en innen, de a jóízlésen azért bőven túl, s akik a Nessun' dorma-t cukrosan, sztaniolba csomagolva segítenek középkorú asszonyoknak tovatűnt fiatalságuk szerelmeit könnyezve megidézni.

Nem azok. Ez az Adagio - akiknek elfekvő lemezét persze kértem, köszöntem és helyeztem is befelé a gyűjteményembe - nagyon nem negédes. Talán csak a csapatfőnök, Stephan Forté pszichoanalitikusa tudhatja az okát, hogy az első lemezén (Sanctus Ignis – 2001) még az Üdvözlégy Máriát is dalba foglaló gitármágusnak miért feketedett meg így a lelke uszkve (latinosoknak:  usque) 8 év alatt, de tény, hogy a Dominate kvázi (latinosoknak: quasi) szigorúsága után most úgy büntetnek, mint soha azelőtt.

Ha már kóstolgatom a mi adadzsónkat (nagyon kicsi, nagyon nyálas, de a miénk…), nem állhatom meg, hogy el ne mondjam: a francia testvércsapat (ha-ha!) is azon munkálkodik évek óta, hogy a klasszikus zene örökségét beépítse egy modernebb megszólalásba, a mi fiainktól azért némiképpen eltérő végeredménnyel…

Elő a farbával! Irdatlan vastagra és brutálisra álmodta és szülte meg Forté az idei anyagot.  Ha mindezt a mezei rocker terminus technikuszával és közvetlenségével határozom meg, akkor azt kell mondjam:  "Nagyon kemény lett az új Adagio b…meg!" Az arkangyalok nemcsak hatásfokozóként hörgik el magukat néha, hanem sokszor hosszú sorokon keresztül jönnek a hangok mélyről, torokból.

Nem mondom, hogy ez az igazán áhított zene füleimnek, de tény, hogy az Angélával (Arch Enemy) tartó virtuális, de meghitt kapcsolatom óta egyre kevésbé zavar ez a fajta "éneklés". Ráadásul végig örvénylik, kitör, robban, szétzúz, fölemel, összenyom a lemez, ahol nagyon is helye van a szigorúbb pillanatoknak.

A Symphony X említése kézenfekvő, minőségben, stílusban egyértelmű társuk az Adagio, dalok tekintetében viszont egyelőre még nem kerülhet átadásra a staféta. Ez persze egyáltalán nem kisebbíti az Adagio teljesítményét. Symphony X csak egy van, nem velük kell versenyre kelni! 

Az új énekes Christian Palin méltó társa David Readman és Gus Monsato uraknak. Nem tudom, hogy a hörgésekért is ő felel-é, és ha igen, akkor jót tesz-e mindez a hangszálainak, de képzett énekesként ez legyen az ő gondja. Sem Stephan Forté gitárosra, sem zenésztársaira eddig nem lehetett panasz, most sincs. Úgy játszanak, hogy a vastagon felhordott betonréteg alatt is megcsillan (mit megcsillan, vakít!) a hangszeres tudás.

Nem tudom, hogy van-e számomra olyan dolog a világon (a pezsgőt és a mustárt is beleértve), ahol a francia-magyar összehasonlítást csakazértis nem az utóbbi nyeri. Így megtörve, halkan mondom: Adagio-t azért nagyon cserélhetnénk.

Túrisas