Kiadó: Edel Records

Hát igen... Előbb-utóbb mindnyájan megöregszünk; szinte észrevétlenül jár el fölöttünk idő, és egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy belassulva merengünk rá a körülöttünk pörgő világra, miközben kókadozó fejünket gondosan alápócolt kezünkön nyugtatjuk. Nagyjából ez az a mentális kép vagy lelki hangulat, amit Ian Gillan új szólólemeze belőlünk menthetetlenül előhív. Megjegyzem, Gillan már 64 éves, így nem ezen, hanem inkább a Deep Purple gépezet szakadatlan robogásán és hősünk még mindig meggyőző szinpadi jelenlétén kellene meglepődnünk.

Akármilyen szükségszerű is, hogy egy nagypapa korú, tisztességben megőszült embert olykor elkapjanak ezek a hangulatok, az általam nagyon kedvelt "Toolbox" (1991) és az ezen a lemezen Steve Morris által mutatott dögös gitárjáték alapján reméltem, hogy Gillan egy hasonló mutatvánnyal áll elő (mondjuk a "Dirty Dog", a "Don't Hold It Back", vagy a "Dancing Nylon Shirt (Part I)" groove-jait megidézve). Persze a legutolsó saját szóló anyag, a nem túl izgalmas "Dreamcatcher" (1997) után már sejthettem volna, mi következik.

De nem sejtettem. Így kellemetlen meglepetésként értek a "One Eye To Morocco" öreguras tűnődései, sokszor unalmas, százszor hallott, ezerszer újrahasznosított zenei paneljei. A dalok szerkezete, de a "Toolbox"-on még kifejezetten modern vonásokat mutató Steve Morris sablonos játéka és herélt old school hangzása is mellbevágó rokonságot mutat a "Bridges To Baylon" és "A Bigger Bang" lemezeket turnéztató asszott, mind zeneileg, ming pedig külcsínben múmia állagú Rolling Stones-szal (lásd pl. "Ultimate Groove"). Brrr...

Az új lemez eredettörténetéhez hozzátartozik, hogy a dalok 2008-ban, két Deep Purple turné között és erősen melankolikus hangulatban születtek. Gillan tudatosan kerülni szándékozott az anyabanda névjegyének számító egymásba kapcsolódó gitár és billentyű szólókat (na, mifelénk ezt hívják hamvába holt próbálkozásnak!). Ennek megfelelően a Hubble Space Telescope-pal sem lehetne benne szólókat fölfedezni.

Úgy szeretnék legalább egy-két nótát kiemelni az átlagos, érdektelen masszából, de nem megy. Talán a címadó dal sikerült legjobban, de az is szervesebben illeszkedne Sting zenei karrierjébe, mint a Deep Purple fémjelezte életútba. A L'art pour l'art zseniális osztályfőnöki órája jutott eszembe: "Hármas ... alá ... kettes ... egyest írtam be."

Tartuffe