Honlapok:
www.brianmaillard.com
myspace.com/brianmaillard

Az előző írásom (AstrA: From Within) kommentjeiben elismertem, hogy az olasz progresszív zenei élet legigényesebb kiadványai körül valamilyen módon szinte mindig ott sertepertél a DGM egyik vagy másik tagja, ugyanakkor azt is megjegyeztem, hogy nem kell a belterjességtől annyira félteni a taljánokat. Ezt mintegy bizonyítandó, szót kell ejtsünk egy tavalyi kiadványról, amely szerényen (de egyáltalán nem jellegtelenül) meghúzódott a nagyok árnyékában.

Jóllehet Brian Maillard sem állampolgársága, sem nemzetisége szerint nem olasz, Cagliari központtal már régóta Itáliában tevékenykedik; leginkább a Solid Vision nevű tehetséges progresszív metál brigádban pengeti a húrokat elismerésre méltó kompetenciával, de talán többek fognak ráismerni, ha azt mondom, hogy Dominici mellett is ő zúzta (pl. a budapesti Dream Theater koncert előtt).

Sajnos a Solid Vision lemezek nem győzték meg a progresszív zene rajongóit, pedig ennek nem Brian Maillard volt az oka, hanem a gyengére sikeredett hangzás és a vokalista erősen középszerű teljesítménye. Talán épp az utóbbi tény volt az oka annak, hogy Maillard (egyébként egy az egyben a Solid Vision zenész-gárdájával) most egy instrumentális anyagra ragadtatta magát. Nagy bánatomra, a hangzás tekintetében nem sikerült jelentős javulást elérni. Persze ha nagy kiadónál jelenik meg és nem magánkiadásban, akkor a számosabb és minőségibb stúdió óra biztos meghozta volna a kellő eredményt.

Annak idején az igen jól sikerült Dominici (Part 3) lemezzel kapcsolatosan Maillard teljesítményét a "halál pontos és vér profi" szavakkal jellemeztem. Ezt nincs okom módosítani azok után sem, hogy alaposan kiveséztem a "Melody In Captivity" című önálló lemezt. Nem állíthatom, hogy a nagy példakép, John Petrucci, vagy a "honfitárs" Marco Sfogli szóló próbálkozásaival maradéktalanul fölér, de jóval élvezetesebb, mint Jeff Loomis várva-várt, de végül csalódást okozó lemeze (Zero Order Phase). Remélem, ezzel az észrevétellel Túrisas cimborát nem sértem meg, bár az már önmagában is beszédes, hogy nagy kedvence tavalyi albumáról még máig sem született kritika.

Egyetlen kifogással vagyok kénytelen élni, ami Maillard stílusát és dalait illeti. Kikezdhetetlen profizmusa ellenére nincs önálló "hangja". Az egy dolog, hogy a lemez hallgatása közben sorra belefutunk Petrucci és Steve Vai "lick"-jeibe (ez rendben is van), de ha nem tudnám, hogy mit hallgatok, fél óra múltán se jönnék rá, hogy éppen ki penget. Csak azt tudnám, hogy "halál pontos és vér profi"...

Tartuffe