Kiadó:
Roadrunner/Warner Bros./Reprise

Honlapok:
www.mastodonrocks.com
myspace.com/mastodon

Hadd kezdjem a magyarázattal és egyfajta hitvallással is egyben. Már ha egy rockzenei firkásznak lehet olyan. Mindegy, nekem van, szóval: egy komoly, országos népszerűségű lapban szerkeszteni felelősséget és leterheltséget is jelent egyben. A blogformátum nem csak időben illeszkedik sokkal jobban az életvitelemhez, de a szubjektivitásnak is nagyobb teret enged. Nem mintha ezzel élni – legfőképpen pedig visszaélni – gyakran szeretnék, mert alapvetően a rajongói attitűd jellemez. Azaz könnyen megbocsátom a kisebb hibákat, ugyanakkor az eredetiség, a hitelesség legapróbb jeleiért is hálás tudok lenni. Ebben a stílusban nincs sok zseton, mi értelme is lenne még egyet belerúgni azokba, akik kizárólag a műfaj szeretete miatt küszködnek a színtéren. Azokra persze, akik vérciki teljesítménnyel is szarrá keresik magukat, nem vonatkozik ez a fajta védettség, úgyhogy fikázom is majd a Metallicát, meg a Rammsteint rendesen, de hasonlóan klassz céltáblákat ebben a szcénában sajnos nehéz találni. Ennyit a krédóról.

A hangzatos belépő után azonban mindjárt kivételt teszek, és egy meglehetősen egyedi álláspontot zúdítok rátok, annak szándékától vezérelve, hogy lerántsam a leplet a jelenségről, amely manapság jó néhány zenekar (szerintem) indokolatlan hájpolásához vezet. Az addig rendben is lenne, hogy minden generációnak szüksége van saját sztárokra, egy mai fiatal ne az Iron Maidenért és a Acceptért rajongjon, de még csak ne is a Therion, vagy a Rhapsody hallatán dobbanjon legnagyobbat a szíve. Ragasztgasson csak Opeth és Mastodon plakátokat, felvarrókat az ágya fölé és a farmerdzsekijére, így van ez jól. De azért nekem személy szerint ne kelljen már hasra esnem attól, ha 20 év aktív zenélés után egy zenekar eljut odáig, hogy biztonsággal tud megírni és eljátszani néhány dallamos ének- és gitártémát, ne adj' Isten, le tudja nyúlni a Pink Floydot.

Miért zavar engem a Heritage körül kialakult ujjongás? Pusztán csak azért, mert ennek a zenei világnak ('60-as, '70-es évek prog/hard rockja) az örökségét kismillió durván tehetséges banda (melyek többségéről itt olvashatsz) ápolja magas színvonalon és hitelesen, akiket Tartuffe-ön és rajtam kívül azonban még max. tizenketten ismernek/hallgatnak kis hazánkban. Ezen produktumok a töredékét érdemlik annak a figyelemnek, elismerésnek, mely egy volt death metal bandát kísér, csak azért, mert ők sosem voltak bénák? Magyarán, az igen magas szinten álló igazságérzetem berzenkedik, hiába tudom, hogy az élet nem habos-torta és senki sem ígért egyenlő esélyeket. Ennyit az Opeth-ről.

Akárhogy hallgatom, a Mastodon is messze van attól a komplexitástól és zsenialitástól, amit hozzájuk úton-útfélen társítani szokás. Van egy markáns hangzásuk, ez tény, és a The Hunter valóban jól sikerült - magam is adnék egy nyolcast az első hallgatható korongjukra, de azért túlzásokba ne essünk velük kapcsolatban sem. Attól, hogy elhagyták a hörgést, bömbölést, még nem tanultak meg énekelni, és az sem véletlen, hogy a gitárszólók..., khm..., hogy is mondjam, meglehetősen Tesco gazdaságosak. Az pedig nem elég az üdvösséghez, hogy a dobos végigpörgeti a CD-t.

Amúgy én komoly párhuzamot vélek felfedezni köztük és az Amorphis pályafutása között: mindketten ráleltek egy sajátos megszólalásra, zenei világra, így bármi, amihez nyúlnak, olyan mastodonos (amorphisos) lesz. Ami a finneknél az északi folk metálba integrálása volt, az itt a country/southern rock témák prezentálása agyig torzított gitárokon. Mindkét zenekarnál fontosabb a hangulatteremtés, mint a tökélyre csiszolt technika. Ők is elhagyták a kezdeti hörgést, amivel nyitottak egy szélesebb közönség felé - ilyenkor döbben rá a nép, hogy ez most valami új, és máshogy is lehet a fémzenét játszani. Ezen a lemezen az ezredfordulós Amorphis egy évtizeddel későbbi változatát hallom. És félek, ugyanaz lesz a sorsuk, mint a skandinávoknak: mivel a rendelkezésükre álló zenei eszköztár meglehetősen szűkös, hamar unalomba fullad majd a mutatvány. Szerintem a "The Hunter"-rel nem csak a végső "hangjukat" találták meg, de el is lőtték a puskaporukat: csinálnak még 3-4 ugyanilyen albumot, és a végén már senkit sem fog izgalomba hozni, ahogyan a "Skyforger" és a "The Beginnig Of Times" se hoz. Ennyit a Mastodonról.

Konklúzió: a megfelelő pillanatban meglépett dallamosodás, szelídülés segíthet az underground sikereket a mainstream népszerűség aprópénzére váltani. Metallica, RHCP, Faith No More – néhány példa arra, hogy viszonylagosan extrém zenei közegből (thrash, punk-, alterock) is stadion-sztárrá lehet válni. Úgy látszik, ez a folyamat "odaát" a mindenható MTV egyeduralma nélkül is működik tovább, elég csak belefülelni honnan indult a kétezres évek üdvöskéje, az Avenged Sevefold, és hova jutott mára – zeneileg és népszerűségben. Ez a hullám most éppen a Mastodont dobja felszínre, megjegyzem, nem teljesen érdemtelenül, így lehetnek akár ők az új évtized egyik ikonja - ettől azonban még nem zsenik, és a muzsikájuk sem über-összetett. Pusztán csak a zeneiparnak (és a közönségnek) szüksége van arra, hogy időről időre feltűnjön valami MÁS. Ennyit a jelenségről.

Kotta