Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.vindictiv.com
myspace.com/vindictivmusic

Zenészek:

Stefan Lindholm - gitár
Pontus Larsson - billentyűk
Göran Edman - ének
Zoltán Csörsz . dobok
Nalle Pahlsson - bőgő

Közel egy éves restanciám van. Már a tavalyi debüt album megjelenésekor illett volna reflektálnom Lindholm mester új bandájának, a Vindictiv-nek teljesítményére. A gond az volt, hogy az általam nagyra becsült Göran Edman közreműködése és az ígéretes zenei hozzáállás ellenére meglehetősen felemás érzelmeket váltott ki belőlem az első anyag... Hát inkább bölcsen hallgattam.

A "Ground Zero" megjelenésével azonban elérkezett az a pillanat, amikor nem lapíthatok tovább. Ennek több oka is van: Edman mellé sikerült olyan énekeseket megnyerni, mint Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor) és Mark Boals (Yngwie, Ring Of Fire, Royal Hunt), de rajtuk kívül közreműködik még egy rakás vendégzenész, köztük az általam bálványozott billentyűs zseni, Alex Argento... Lindholm most nem bízta a véletlenre, az ismert nevek bevonása mindig jó promóciós technika.

A Vindictiv (jelentése: bosszúálló) tipikus skandináv, azon belül pedig svéd jelenség. Ízletes és arányos összekutyulása több stílusnak; keveredik benne a klasszikus hard rock, AOR, progresszív metál, valami olyan egyveleget eredményezvén, mintha Yngwie beállna a Mind's Eye-ba vagy a Cloudscape-be tekerni. Yngwie neve nem véletlenül került elő, Lindholm ugyanis nyilvánvalóan a legendás shredder lemezein, oktató DVD-in nőtt föl, talán bizony épp a saját, fölismerhető, önálló stílus kárára.

Az egyszerűen csak "Vindictiv" címmel piacra dobott első lemeznél a "Ground Zero" szerintebb érettebb, fogósabb anyag lett, annak ellenére, hogy igazán emlékezetes dalokat, fülbemászó dallamokat most sem sikerült írni - a legendás rock énekesek közreműködése ellenére sem. Egyes kritikusok arról panaszkodnak, hogy az anyag túl hosszúra lett nyújtva. Az ilyen nyavalygást sose értettem. Inkább örülni kellene, hogy szélesebb kínálatból lehet válogatni. Azt azonban esetleg beismerem, hogy a zenei ötletek némi tudatos sűrítése jótt tett volna.

Egyértelműen a címadó nóta sikerült legjobban, de kifejezetten szórakoztató a Hartmann által fölénekelt "I'm Back Home" is. Nem értem ezt a pasast, ekkora hanggal miért a tingli-tangli szoft-rockban gondolkodik? A Vindictiv féle keményebb, összetettebb stílusban kéne keresnie természetes zenei közegét. Ezen kívül kimondottan bejön a nagyívű "No Matter What", valamint a keleties motívumokkal megtűzdelt és ugyancsak Hartmann által fölénekelt "The Sacrifice".

Nem sok idő telt el a legutóbbi lemez megjelenése óta, de Lindholm-nak ez is elég volt, hogy megtegyen néhány lépést előre.

Tartuffe