Heed: The Call (2006)



Kiadó:

Metal Heaven Records

Honlap:
myspace.com/heedonline

Nem lehetetlen, hogy Svédországban (sőt Dániában és Norvégiában) minden harmadik embert Olsson-nak hívnak. A föltételezés túlzó talán, de annyi bizonyos, hogy aki arrafelé el akar igazodni a sok Olsson között, annak igencsak észnél kell lennie. Ebben a tekintetben a metál szintér sem kivétel. Pl. a tavaly remekelő Bloodbound-ban mindjárt kettő is akad belőlük (Tomas és Henrik). A sok más hasonnevű skandináv muzsikus között azért éppen ők jutottak most eszembe, mert a Fredrik Olsson gitáros és Daniel Heiman énekes által alapított göteborgi power metal csapat, a Heed zeneileg nagyon közel áll a Bloodboundhoz (Tabula Rasa, 2009: itt). Voltaképp rajtuk keresztül (kanyargós utakon) került a Heed utólag, néhány éves késéssel a látóterembe. A lemaradást most igyekszem bepótolni.

A Lost Horizon nevű formáció romjain éltre hívott Heed első és sajnos egyetlen lemeze, a "The Call" Japánban valamivel korábban, 2005 októberében jelent meg, de Európában csak a rá következő év júniusában lehetett beszerezni hivatalosan. Talán a relatív sikertelenség (itthon se tőlük volt hangos a rock sajtó), bizonyos kreatív nézetkülönbségek, vagy valami hasonló gubanc azonban hamar kikezdte az együttest. Myspace oldalukra 2007 májusában még föltöltöttek négy vadonatúj nótát, de 2008 szeptemberében bejelentették hivatalos és végleges szétszéledésüket.

Bizony, nagyon kár, mert a Heed egész jól tolta a dögös-dallamos power cuccot; egyetlen percig sem volt oka pironkodni egy Ted Morose, Masterplan, Bloodbound, Thunderstone alkotta illusztris társaságban. Fredrik Olsson modern, átgondolt gitárjátéka kifogástalan, Daniel Heiman pedig a szakma egyik legjobb torka, akit mostanában nagyon-nagyon hiányolok. Remélem, előbb-utóbb hallani fogunk róla valami ütős kiállásban! Jóllehet nem minden nóta slágergyanús, a lemez elejétől végéig élvezhető; már amennyiben valaki kedveli, ha karcos, de dallamközpontú zenék erőből kiosztanak neki néhány gyomrost. Nos, én pl. pont ilyen fakír hajlamú csóka vagyok.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika