Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.donairey.com
facebook.com/donaireymusic

Don Airey az elmúlt 50 évben kb. 300 albumon működött közre, és olyan legendákkal muzsikált együtt, mint Gary Moore, Black Sabbath, Ozzy, Whitesnake, Judas Priest, Jethro Tull, Saxon, UFO és Michael Schenker stb. - és persze 2001 óta a Deep Purple! Ő a hard rock "donja", és itt most nemcsak a keresztnevére utalok, hanem arra az angol szokásra is, hogy az oxfordi és cambridge-i egyetemek professzorait így emlegetik, de átvitt értelemben (gondolom, az olaszon keresztül): fejest, nagykutyát is értenek alatta.

Airey azonban nem egyszerűen "zenei napszámos", hanem önálló albumokat is ad ki, melyekről hébe-hóba mi is írtunk egy-egy cikket. Ezen az albumon Simon McBride gitározik, akit voltaképp Airey ajánlott a Deep Purple-nek, Carl Sentence (Krokus, Nazareth) énekel, valamint Jon Finnigan dobos és Dave Marks bőgős szolgáltatják az alapokat. Erős a csapat, csupán annyit jegyzek meg (ez viszont egyéni ízlés kérdése), hogy Sentence-nél nekem jobban tetszik a "Moon Rising" című dalban vendégszereplő Mitchel Emms (The Voice UK) hangja. Valahogy még a dallamai is mívesebbek (bár simán lehet, hogy itt mindent hangról-hangra Airey komponál).

Ami azonnal szembeötlő, sőt mellbevágó, hogy a "Pushed To The Edge" a legutóbbi Deep Purple albumnál (=1) határozottam dinamikusabb, rockosabb, és még jobban is szól! Egy ideig úgy véltem, hogy a Deep Purple tatásodásáért, illetve billentyűorientált instrumentális betéteiért elsősorban Airey a felelős - és ez lehet, hogy így is van. Itt viszont vérbeli és vérbő hard rockot kapunk kevés kivétellel. Egyedül a "Flame In The Water" és a "Girl From Highland Park" balladái jellemzően billentyűs által szerzett dalok, a többi kimondottan gitárorientált, s mint ilyen, inkább gitárosokra jellemző szerzemény, még az instrumentális záró tétel, a "Finnigan's Awake" is.

A lényeg, hogy egyes pillanataiban ez bizony jobbnak, ihletettebbnek tűnik, mint a Deep Purple, az olyan dalok, mint a lemezt indító "Tell Me", "Moon Rising", "Godz Of War" vagy a bluesos "Edge Of Reality" az anyabanda kreatívabb, "Perpendicular" és "Abandon" körüli formáját idézi. Meglepően kellemes hallgatnivaló, McBride pedig a lelkét is kigitározza rajta. Kezdem azt hinni, hogy a Deep Purple "belassítója" valójában Ian Gillan.

Tartuffe