Kiadó:
BLP - HMP - Escape

Honlap:
www.hardzenekar.com
myspace.com/hardhungary

Annak ellenére, hogy a HARD által képviselt régisulis, dallamos, direkt rockzene nem kifejezetten a kedvencem, az új anyagot már tűkön ülve vártam, és a megjelenés napján egy komolyabb elhajlás után spiccesen caplattam be érte a helyi 24 órán át nyitvatartó szupermarketbe. Elég furcsán is nézett rám a pénztáros, amikor jóval éjfél után megjelentem előtte egy szál CD mellékletekkel fölturbózott Hammer újsággal a hónom alatt. Kicsit én is kényelmetlenül éreztem magam, de képtelen lettem volna még egy napot várni vele. A cimboráim szerint ráadásul azon az estén egyfolytában azt kérdezgettem tőlük, hogy ugye ez nem beteg dolog. Persze az, de úgy vagyok vele, hogy inkább ez, mint a disszociatív személyiségzavar...

Szóval, eltérő stílus-preferenciáim ellenére azért viseltem ennek a megjelenésnek az ügyét szívemen, mert a HARD újdonsült sikere megtestesíti mindazt, amiről már egy jó ideje ugatok. A magyar rock és metál bandák rákfenéje szinte mindig az énekes, hiszen ügyes hangszeresekből bőségesen el vagyunk látva. És tessék, itt van néhány tehetséges, hosszú évek óta próbálkozó muzsikus, akik elég tökösek (és előrelátók) voltak ahhoz, hogy elrugaszkodjanak a hungaro-rock belterjes világától, és először angolra váltsanak (a nemzetközi piacot megcélozva ezzel), majd - ha kellett - külföldön kerestek maguknak alkalmas énekest. Találtak is egyet Björn Lodin (Baltimoore) személyében, és milyen piszkos jól jártak vele! Nemcsak jó torok, de sokat beleadott a dalszerzésbe és a stúdiómunkába is.

Nincs mese, ha olyan dolgokat akarunk letenni az asztalra, ami nemzetközi szinten is megállja a helyét, ki kell emelkednünk a provincializmusból, rizikókat kell vállalni, az énekesek és hangtechnikusok egy új generációját kell itthon kinevelni, s mindenközben kagylózni a külföldi nagyokat! A HARD új lemeze teljes mellszélességgel vállalható a világ bármelyik szegletében, és jó értelemben "kozmopolita", mert ezt hallgatva senki se ingathatja a fejét, hogy ez olyan nagyon... khm... nos, magyar.  Ami - valljuk be őszintén - legtöbbször egyszerűen a gagyi szinonimája.

A lemezt hallgatva nem is csalódtam, hamisítatlan karcos hard rock dalok sorjáznak rajta, hol gőzerővel tolva a rock 'n' roll-t, hol elringatva egy kis blues-os belassulással. Remélem nem tűnik kekeckedésnek, de nekem egyértelműen az AC/DC hagyományokat igazi amerikai ízzel ápolgató Great White-ot juttatja eszembe, és ennek oka nem csupán a hasonló stílusban, zenei alapokban keresendő, hanem abban, hogy Lodin torkában (Robert Plant mellett) ott bujkál Jack Russell (Great White), de olykor bele-bele hallatszik Jizzy Pearl (L. A. Guns) és Stephen Pearcy (Ratt) is.

Létezik kismillió AC/DC tribute album, de van köztük egy, amelyik messze kiemelkedik a többi közül. Nem véletlen, hogy az amazon-on és az ebay-en - írd és mondd - 2-300 dolcsiért lehet csak beszerezni a CD-t. A 2004-ben megjelent "We Salute You"-ról van szó, és a HARD-ot hallgatva folyamatosan ez jár az eszemben. Ezen a kiváló tribute-on Lodin-hoz hasonló énekesek róják le tiszteletüket az ausztrál legenda előtt, miközben folyamatosan modern, irdatlanul technikás szólók szaggatják a fejeket. A stúdióban Csillag Endre helyére beugró Thomas Larsson is hasonlóképpen teljesít. Persze ezt el is vártam tőle, hiszen Glenn Hughes nagyszerű koncertlemezén, a "Burning Japan Live"-on (1994) a csillagokat (na, nem Endrénket!) is legitározza az égről.

Csűrhetném-csavarhatnám még, de egyszerűen csak azt mondom: Bravó srácok! Így kell csinálni! A magyar rockerek (beleértve a zenészeket is) meg siessenek megvásárolni a márciusi Hammer újságot, mert bónuszként megkapják vele az új HARD albumot is. Baba kis promóció, csak remélni tudom, hogy sok ilyen követi majd. Lenne egy-két ötletem: Wendigo, Dreyelands, stb.

Tartuffe