Avenged Sevenfold: Nightmare (2010)

Kiadó:
Warner Bros.

Honlapok:
www.avengedsevenfold.com
myspace.com/avengedsevenfold

Eddig úgy voltam a NWOAHM bandáival, hogy bizalmatlanul, tisztes távolságból méregettük egymást. Mindig is inkább a Skandináv-félsziget és az talján csizma felé kacsingattam, azután Túrisas cimbora megvette az A7X "Live in the LBC" DVD-t (itt), és onnantól kezdve nem volt mentség a hűvös és - bevallom - csúnyán alulinformált vonakodásra. Amit ott láttam és hallottam csakis a vérprofi és egészen zenei kategóriába sorolható. Megdőlt az elméletem, miszerint csupán apu-anyu pénzéből befuttatott, nyafka szörfös-gördeszkás dúdokról van szó, akik a szőke kaliforniai bombázókról akarják mindenáron lekönyörögni az egyébként is csak jelképes tangát.

2009. december 28-ára virradóra azonban az együttes egyik fő motorját, Jimmy "The Rev" Sullivan-t holtan találták otthonában. 28 évesen örökre elaludt egy kurva nagy adag nyugtatótól, amit szokása szerint még nagyobb mennyiségű alkohollal öblített le. Az értelmetlen, de az üzletágban egyáltalán nem ritka "baleset" nagyon megrázta a bandát, hiszen gimis haverok voltak és tizenéves koruk óta együtt zenéltek. Sokan gondolták úgy, hogy itt fog derékba törni a tehetséges együttes ígéretes karrierje, de szerencsére a fiúk nagyon elszántan befejezték az akkorra már majdnem stúdió-kész albumot. Rev kedvenc ütősét, Mike Portnoy-t (Dream Theater) kérték meg, hogy dobolja föl az anyagot, és Portnoy (aki sohasem titkolta, hogy csipázza az A7X-ot) ezt örömmel vállalta, sőt a lemezbemutató koncertkörútra is elkíséri őket. Vannak, akik már-már hivatásszerűen köszörülik nyelvüket Portnoy "magamutogatásán" és az újabb Dream Theater anyagok "kiszámíthatóságán". Nekik üzenem, hogy az epeömlés árt az egészségnek, és az ütős-óriás bizony szerényen, a kaliforniai fiatalok stílusához, a dalok karakteréhez maximálisan igazodva, bár kétségkívül technikásan, a tőle megszokott finesszel játszotta föl a dalokat.

Mi tagadás, "The Rev" tragédiája után aligha meglepő, hogy az album a rémálom címet kapta. Szerencsére a minőségben nem következett be semmilyen romlás, sőt véleményem szerint az A7X elkészítette eddigi legjobb (ha nem is legjelentősebb) lemezét. Hál' Istennek a hangzás tekintetében is sikerült előrelépniük. Ezúttal is kapkodhatjuk a fejünket, mert olykor egészen váratlanul váltogatják egymást a különféle zenei hatások: hol a Metallica, hol az Iron Maiden, hol a Queen, hol pedig a Guns n' Roses kandikál ki a vitathatatlanul modern és ízig-vérig amerikai felszín alól. Sajnálom, hogy a Gondviselő iránt nem tanúsítanak nagyobb tiszteletet (ld. "God Hates Us"), mert minden okuk megvan a hálaadásra, lévén, hogy szemtelenül fiatalon a post-grunge éra egyik legtehetségesebb, legfigyelemreméltóbb jelenségévé avanzsáltak.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika