A gitár elválaszthatatlan a hard rock és heavy metal zenétől.  Ez a hangszer ad a stílusnak lelket, erőt, fazont. Semmi mással (még torzított csellóval sem!) helyettesíthető. Innentől pedig logikus a továbbgondolás, miszerint, ha a gitár szerepe nem domináns, akkor nem igazán hard rock a játék neve. Ha pedig domináns ugyan, de a vitéz ügyetlen és össze-vissza csapkod a pallosával, akkor a visszamaradó hard rock/metal olyan,  mint amilyen ember az ex-hadügyér товарищ Szekeres, legalábbis ex-főnöke, ex-miniszterelnök Gyurcsány(i) szerint; gyenge minőségű.

De annak sem feltétlen jutott elismerés, aki fiatalon minden idejét a hangszere megismerésére fordította és hihetetlen technikai tudással állt rövidesen elő. A 80-as évek közepének gitárhősei kaptak hideget-meleget a szakmától. Csekkoljuk csak le gyorsan, hogy a meghatározó gitárosok, gitárszólók "szakma" által összeválogatott listáján hol szerénykedik, mondjuk, a Mr. Big révén is stigmatizálódott Paul Gilbert, és hol pöffeszkedik, mondjuk, jó Kurt Cobain a pallosával…

Ezzel együtt a nem kevés rosszindulattal "virgakirályoknak" címkézett hősök szinte mindegyike már húsz-huszonöt éve adja ki instrumentális lemezeit, magasról szarva arra az okosságra, hogy a tisztán és gyorsan kipengetett hangok a zene ellenségei lennének, a középszerűségben meg átlagosságban viszont ott lakik a "feeling". (Van ebben persze némi leegyszerűsítő általánosítás tudom, de hát az indulat…)

Nagyon kevés kivételtől eltekintve, akiket egyébként tényleg senki nem ismer, a gitárhősök sem csak gyorsan, hanem gyorsan és érzéssel játszottak és játszanak, hallgassuk meg pl. Vinnie Moore UFO-beli ténykedését, vagy akár Paul Gilbert új lemezét, ami önmagában egy nagyhatású védőbeszéd az ÖSZO (Önjelölt Szakmai Okostojások) kéretlen kollégiuma előtt.

Azt elismerem, hogy a legnagyobb élményt ezek a zenék talán annak jelentik, aki maga is próbálta, majd feladta a próbálkozást, hogy hasonlót kicsikarjon a hangszerből. Ennek az osztálynak a kevésbé alázatos alfaja szokta később egyébként önigazolva, zavartan azt hebegni, hogy a zene lényege nem ez, hanem…

Nincs semmi meglepetés. Majd persze leírják, hogy attól jó ez a lemez, hogy nincs "széttekerve", meg dalokban gondolkodik. Dehogyis nincs széttekerve, csak úgy nyúlt a nyakam, ahogy a tompított, kristálytisztán, dinamikusan kipengetett harminckettedeket hallgattam. De nem érdemes szakmázni, mert ez tényleg csupán önmagában, "külsős" számára is élvezhető, valódi, idő- és értékálló gitárMUZSIKA. Minden (blues, klasszikus hagyaték, Hendrix, Bach) benne van, amitől a gitár és rock szerethető... Feltéve, ha szegény pára nincs gitár ellen beoltva.

Túrisas