Beszarás, de tényleg. És most még csak nem is a zenére gondolok, hiszen esetében ez alanyi jogon beszarás. Hendrix halálának 40 éves évfordulóját ennél méltóbban nem lehetett volna megünnepelni. Egész évben csak kapkodtuk a fejünket, hogy milyen újabb Hendrix-kiadvány lát már megint napvilágot, sőt még egy új Hendrix lemezt is kézbe vehettünk. Utóbbi esetében azért húztuk a nyakunkat. Én legalábbis komolyan féltem attól, hogy az elővigyázatlan tömegek CD előrendeléseikkel bekerülnek a Guinness rekordok könyvébe, az "Egyszerre palira vett legtöbb Hendrix-rajongó" címszó alá. Hiszen Jimi '70 óta objektív okok miatt nem készít felvételeket, és itt "tehetséges" öcskös sem volt a családban, aki átvehette volna a stafétát, mint a magyar névrokon esetében. A hivatalos három stúdiólemez utáni negyven évben meg párszor már kirángatták a fiókokat és klinikai tisztaságúra söpörték a padlást, melynek köszönhetően mára azért  tekintélyesre duzzadt a Hendrix-diszkográfia.

A "Valleys Of Neptune"  mindezzel együtt még elment "új" lemeznek, hiszen a marketing dumán némi nagyvonalúsággal túl lehetett lépni, főleg úgy, hogy egy nagyon szerethető és kiváló hangzású, bár, hogy stílusos legyek, az "űrtechnikának" köszönhetően alaposan ráncfelvarrt  és megdolgozott anyagot kaptunk a kezünkbe. Azokat a híreket viszont már szántszándékkal elengedtem a fülem mellett, hogy még nincs vége az emlékezésnek, ezután jön a tuti: Egy 4 CD-ből és 1 DVD-ből álló antológia, amely a korai, háttérgitáros- évektől, a szólókarrier kiteljesedésén át, egészen az utolsó felvételekig mutatja be a gitárhős pályáját; és most jön a lényeg: kizárólag eddig még meg nem jelent felvételeken keresztül! Na, ja! A kiadó tehet egy szívességet!

És most fogom a kezemben, lapozgatom, hálát rebegek a kiadónak, és annyit tudok csak mondani: beszarás, de tényleg. A lemezeket rejtő keményfedeles könyvet az 54 oldalnyi színes képpel és a dalokhoz egyenként írt rövid ismertető szöveggel önmagában is simán ki lehetne adni. A DVD koncepciója, hogy Hendrix "saját maga" meséli el rövid életét, közben pedig láthatjuk a jól ismert és eddig ismeretlen gitártörténelmi pillanatokat.  Nagyszerű film.

Néhány fanyalgóval ellentétben én azt mondom, a zenei tartalom sem halottgyalázás, hanem méltó mementó, nem utolsósorban pedig aranybánya. Hol egy '63-as Isley Brothers dal apropóján csodálkozunk rá a teljesen ismeretlen, fiatal, fekete gitáros azóta jól ismert stílusára, hol egy klasszikus (pl. Fire, Foxey Lady) eddig még nem közreadott  változatát hallhatjuk (egy-egy nótának akár 40-50-szer is nekiszaladt a stúdióban, esetleg spontán bevonva egy éppen ott őgyelgő muzsikust és kerekedett egy húsz perces, hammondos jam, pl.), de akad kizárólag itt hallható tétel is. (A laza, felszabadult "Hound Dog Blues"-ban mekkorát gitározik már!)

A kiadvány kapcsán tett internetes túrám során viszont megismerkedtem a woodstocki sárba ragadt Hendrix-sznobbal is. (Sajnos sokan vannak.) Megkeseredett lelkének nehéz a kedvében járni. Ő addig kutat, amíg rá nem jön, hogy melyik dalban, mi az eredeti és mi az, amit Hendrix halála után játszottak/javítottak fel. Kevés neki, hogy éppen ezáltal szól mai füllel is abszolút élvezhetően a végeredmény, csalást kiált a világnak, esetleg sír-rí, hogy a maximalista Hendrix nem véletlen nem ezt a változatát jelentette meg az adott dalnak, vagy, hogy ezt soha nem adta volna ki a kezéből, etc.

Ha ez tényleg szempont és nem annak kell örülni, hogy az elképesztően rövid 27 éve és az annál is rövidebb, de zeneileg páratlan jelentőségű öt éve alatt ez az ember szinte mindent elmondott  a gitározásról, és hál' Istennek vannak olyanok, akik mindent megtesznek azért, hogy mindennek egyetlen pillanata se maradjon rejtve előttünk, akkor vállalom; gumi-Hendrixes vagyok, akit lenyűgöztek a 2010-es év megjelenései.

Túrisas