Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.uriah-heep.com
myspace.com/uheep

A Rolling Stone magazin kritikusainak szakértelméről és a lap kompetenciájáról a keményebb stílusok területén sokat elmond az a ma már klasszikussá vált történet, miszerint a Uriah Heep első albumának (Very 'eavy... Very 'umble, 1970) megjelenésekor Melissa Mills, a fostalicska magazin megmondó asszonya azt találta írni, hogy "Ha ez a csapat híres lesz, kénytelen leszek öngyilkosságot elkövetni. Az első hangtól kezdve tudod, hogy nem akarsz többet hallani belőle." Persze az epébe mártott tollú ítész túl gyávának bizonyult ahhoz, hogy ígéretét beváltsa...

A Uriah Heep köszöni szépen jól van, a tragikus halálesetek és a már-már követhetetlen tagcserék ellenére több mint 40 éve tolja a hamisítatlan brit hard rockot, sőt Bernie Shaw énekes csatlakozása óta (1986) határozottan megújult a fölállásában is megszilárdult öregfiúk csapat. Nem hajtják magukat agyon, a "Sonic Origami" (1998) és a "Wake The Sleeper" között például éppen 10 évet pihentek. Az "Into The Wild" anyaga is három éven keresztül érett, s talán el sem készül, ha a Frontiers Records nem szerződteti le őket (mint a Whitesnake-et is), és nem noszogatja őket kellőképpen. Serafino Perugino kiadójának keze egyébkent érezhetően benne van az új koncepcióban, mivel - híven a nápolyi elvárásokhoz - az új album lazább, puhább, balladásabb lett, mint elődjei.

Az "Into The Wild" nem mászik bele olyan fiatalos energiával az arcunkba, mint a "Wake The Sleeper" kétlábgépes fölvezetése (pimasz megoldás egy olyan csapattól, ahol az átlagéletkor 60 fölött van), inkább a csapat legendás dallamérzékére, dinamikus kórusaira építkezik. Mick Box sohasem volt egy nagy virga király, de ezen a lemezen szebben, tisztábban játszik talán, mint valaha (hallga’ csak a "Kiss Of Freedom" ízes gitártémáját!). Sajnos a nálam abszolút etalonnak számító "Sea Of Light" (1995) modern, már-már progresszív hajlamokról árulkodó világa egyáltalán nem jellemző az új megjelenésre. Az "Into The Wild" nem vezet be bennünket semmilyen vadonba: egy hangzásképileg teljesen modern, de koncepciójában meglehetősen maradi lemez lett, ahol dominálnak a melankolikusabb, líraibb témák.

A Bernie Shaw-val második kamaszkorát élő Uriah Heep-nek megítélésem szerint nem ez a legjobb lemeze, de azért nagyon korrekt anyag, főleg egy olyan együttestől, amit már születése pillanatában leírtak. Én azonban még mindig várok a csodára, egy "Sea Of Light II"-re, de legyen ez az én személyes nyomorúságom...

Tartuffe