Értem is, meg nem is Tartuffe félelmét az új DT recenzió kapcsán. Ha a fórum-cunamikat nézem netszerte, jogos a para, hiszen minden kétséget kizáróan fontos megjelenésről beszélünk, ráadásul a világ egyik legjobb ütőse, nem mellesleg a zenekar motorja szerencsétlenkedett egy kurva nagyot, ami a zenekari tagságába került. Szinte szükségszerű, hogy ebben a pillanatban a progrock tábor egy emberként váljon DT-szakértővé és kinyilatkoztasson a lemezről. Meg is történt. A hozzászólásokat nézve érdekes, hogy két sarkos vélemény mentén lehet csoportosítani a "szakértést".

(1) Végre kikászálódott a gödörből a zenekar, felszabadultak lettek, igazi csapattá értek, hogy ez a gonosz Portnoy nem uralkodik többé felettük, ráadásul kötheti fel a gatyáját, hiszen kiderült, hogy nem is olyan jó dobos, mert itt ez a Mangini fiú, aki csodát tett. A lemez természetesen a legjobb 4 közé került a DT katalógusban.

(2) Az utóbbi időben is szarok voltak, most is azok, LaBrie nyivákol éneklés helyett, a zenekarnak meszeltek, a lemez egy unalmas, dallamtalan fércmunka. Megjegyzem, az első vélemény a gyakoribb.

Nem áll tőlem távol, hogy magam is a kinyilatkoztatók táborát erősítsem, főleg miután a fórumokon sokan kétségbe vonják, hogy létezik valóban szakértő megközelítés. Pedig de, elő is állnék vele:)).

A DT eddigi pályaívének legnagyobb törése nem az ADTOE, hanem továbbra is a "Falling Into Infinity". A szinte egyhangúlag zenei mérföldkőnek elismert "Awake" után minimálra cserélni a zenekari logót (ez sose jelent jót), Desmond Childot bevonni a zeneszerzésbe (ez akkor jelent jót, ha a zenekart nem Dream Theaternek hívják), Kevin Moore-t elengedni és nem bebetonozni a klaviatúra elé, mind olyan aktus volt, ami még a jelenleginél is drámaibb fordulata volt az eseményeknek. 

Gyengébb is lett a lemez, nem kicsit, nagyon, de egy valamit azért megmutatott: a Dream Theater enerváltan, önmagát keresve, elanyátlanodva  is meghatározó a progresszív mezőnyben. A zenekari kvalitások (hangszeres kompetencia és dalszerzés) olyan kiemelkedőek, hogy hacsak nem lépnek egyszerre mind az öten taposóaknára, az élvonalba fognak tartozni.

És ez is történt. Érte őket megannyi örömteli és kevésbé örömteli zenei hatás, lett mindenféle megközelítésű lemezük, de mindegyik, kivétel nélkül messze az átlag feletti kvalitásaik nyomát hordozza. Ezen belül pedig csak az lehet a kérdés, hogy kinek mi jön be inkább. A Muse Theater, esetleg a Dreamtallica…

Elérkeztünk a drámai fordulathoz, ami nincs is. Portnoy jellegzetes stílusa ugyan hiányzik, az szimplán hülye, aki azt állítja, hogy észrevehetetlen a csere. De megmaradtak a kvalitások, egy DT megjelenés továbbra is progrock ünnep, mert dalokat és szenzációs hangszeres megoldásokat vonultat fel. Minőségben nem jobb, nem rosszabb az utóbbi lemezeknél, ezen is megtalálhatja mindenki a maga kedvencét és ezen is rajta lesz az, amit nem fog sokat hallgatni. Feltéve, ha a meghallgatás előtt már nincs meg a kész véleménye az anyagról, attól függően, hogy a Portnoyon kacagó, esetleg az őt sirató táborba tartozik.

Tény, hogy a  színtéren mozgó zenekarok is fejlődtek és tényleg van olyan köztük, aki minőségben már megközelíti, esetleg utol is érte őket, de még ez is az ő úttörő érdemük. Egy dolgot viszont nem tudok megállni. Be kell, hogy illesszem az alábbi lemezborítót (Circus Maximus: The 1st Chapter, 2005). A DT  mára nem kizárólag utat mutat, kölcsönhatás is létezik….

Túrisas