Kiadó:
XIII Bis Records (Sony)
Nightmare Records

Honlapok:
www.myrath.com
myspace.com/myrathband

E hónap 13-án saját történelmet írtunk, mikor a Subsignal 2009-es lemezének kritikájával átléptük a bűvös félezres határt. Ez a történet még 2008 januárjában indult éppen a debütáló Myrath album (Hope, 2007) méltatásával és egy külföldi internetes "magazin"-tól átvett interjú fordításával. A "Hope" azóta is alapműnek számít nálam, de az énekescsere után tavaly kiadott "Desert Call" - bár kötelezően föltornázta magát a TOP 15 listára - nem sikerült olyan ütősre.

Az eredendően billentyűs és csak kényszerűségből mikrofont ragadott Elyes Bouchoucha Russell Allenre hajazó hangja engem nagyon eltalált, és az új frontember, Zaher Zorgati - akármilyen profi és hazájában ünnepelt énekes - nem tudta magát belopni a szívembe. Kiváló hangja, széles hangterjedelme és még markánsabban arabos stílusa van ugyan, de nincs benne az az őserő, ami olyan átütővé tette számomra Bouchoucha teljesítményét.

A másik problémám az volt a 2007 utáni fejleményekkel, hogy az elektromos dobokkal és stúdióban kikevert, kicsit műanyag dobhangzással szerintem a zenei összkép is sérült - hogy ne mondjam megkopott. Sajnos ebben a tekintetben a "Tales Of The Sand" sem hozott javulást. Mindenesetre bámulatos gyorsasággal, alig egy éves munkával előálltak harmadik lemezükkel, amely még "arabosabb" jelleget öltött.

Egy rendkívül fölkészült és jó tollú külföldi kolléga szerint (itt) a vitathatatlan képességek és hangszeres kompetencia ellenére a Myrath-tal az a baj, hogy egy idő után rendkívül homogénnek tűnik, elsősorban éppen a keleties hangulatért felelős domináns fríg skála feszt alkalmazása miatt. Ez műkedvelőknek (mint jómagam is) nem mondhat túl sokat, de azért a lemezeket hallgatva sejtjük, érezzük, miről van szó. Persze ez a vád (még ha nem is teljesen alaptalan) kivédhető azzal, hogy a Myrath pontosan ettől Myrath; éppen ez jelenti, hordozza a tunéziai csapat sajátosságát. Ez kicsit olyan, mintha a Dalriadát marasztalnánk el a magyar népdalok és népzenei elemek folytonos alkalmazása miatt.

Ez a lemez egyébként minden tekintetben egyenes folytatása az előző anyagnak, a dalok lerövidültek, egyszerűsödtek - a progresszivitástól eltávolodva inkább a power metal jegyek felé mozdultak el. Azért akad itt néhány kedvező előjelű változás is, mint pl. Bouchoucha hangsúlyosabb szereplése és modernebb hangszínei, a vonósok bátrabb használata és a női vokálok ritka, de jól időzített alkalmazása. Úgy látom, hogy a bemutatkozó lemez szemérmetlenül, de zseniálisan domborító SymphonyX hatásai egyre halványulnak, és a Myrath nagyjából most talált saját hangjára. Ez a zenészek szempontjából egyértelműen pozitív fejlemény, az pedig egyéni szocprobléma - ahogy mondani szokták -, hogy nekem éppen ezek a vonások hiányoznak legjobban.

Véleményem szerint dramaturgiai hiba volt a középtempós, gyengécske verzével ellátott "Under Siege"-dzsel kezdeni; sokkal jobban illett volna ide pl. a húzós "Braving The Seas" vagy az epikusabb hangvételű "Beyond The Stars", ami alighanem az album legjobb nótája. Ettől függetlenül azt kell mondjam, nincs a lemezen tölteléknóta, a valamivel több mint 50 perces játékidő tömény, élvezetes és egzotikus hallgatnivalót ígér. Érdemes rajta elcsámcsogni, mert többszöri hallgatással a kezdeti idegenkedés után igazi rajongókká válhatunk.

Ha nagyon sok pénzem lenne, akár több változatban is beszerez(het)ném a lemezt, hiszen az amerikai, Nightmare Records által kezelt változaton szerepel egy "Apostrophe For A Legend" című bónusz nóta, a japán kiadás pedig a "Fate In Motion"-nel lett fölturbózva. Ilyenkor szívás csóró európainak lenni.

Sajátos és ideiglenes élethelyzetemből fakadóan minden reggel egy (vagy több) müezzin jellegzetes, imára hívó énekére ébredek, így nekem ezek a dallamok már korentsem annyira szokatlanok. Szó mi szó, a Myrath üde és egyéni színfoltja a progresszív metál kaleidoszkóp-szerű világának. Aki nem megy el ezév december 7-én a Club 202-be az Orphaned Land előtt (!!!) megnézni, meghallgatni a Myrath-ot (hacsak nem igazoltan marad távol), az csak válogatottan dehonesztáló, minősíthetetlen (ezért ezen az oldalon leírhatatlan) jelzőket érdemel. Uff!

Tartuffe