Történt pedig az Úrnak 2011-ik esztendejében, hogy a Pécsi Dávid (David Paich) és Lukács Pisti (Steve Lukather) által alapított, sportfogadási szelvényről elnevezett zenekar valahavolt dalnokai úgy döntének, hogy összemérnék (hang)erejüket. Mivel az X-faktor selejtezőjén kiestek - lévén, hogy Y kromoszómájuk is találtatott és diszkvalifikálva lettek - más módot kerestek az összehasonlításra. S lőn világosság az elméjükben: "csináljunk albumot!" - na, nem egymással, hanem ez is egy mással, meg az is egy mással.

Az originális fiú (a Toto-alapítótag Bobby Kimball), miután a szókirakó vetélkedőn elvérzett a teljesen értelmetlen Yoso szóval, némethon felé vette az irányt. A nagy zeneipari mágus, Bűnös Máté (Mat Sinner) vette szárnyai alá, aki megmondá vala a tutit: össze kell állni egy másik - régi nagy dicsőségén ábrándozó - mesterdalnokkal (Jimi Jamison), s midőn a Hold a Rák jegyébe lépett (október 18-án), és a szentimentalizmus eluralkodott vala a Földön, elérkezettnek látták az időt, hogy megjelentessék a két "öregecskedő" bárd fiatal lányok utáni vágyakozásáról szóló, videoklippel beharangozott albumot.

Sokan kritizálták is érte őket, mondván: nem vénnek való már ez a szentimentális ábrándozás, de hát a nagypapa korú urak is lehetnek szerelmesek, legfeljebb ma már más tempóban nyomják. (Kedvenc öregemberes viccem a kliphez aktualizálva: A felvétel szünetében Jimi megkérdi Bobbyt: - Mondd, te szoktál vizelni két közösülés között? - Naná, ki bírná ki két hónapig!)

A nagy mágus tehát összetrombitálá szolgáit, a Primal Fear-ben muzsikáló két kobzosát, Alex Beyrodt-ot és Magnus Karlsson-t, valamint Martin Schmidt-et, aki a Goddesss Shiva-ban ütötte a ritmust a varázsló speciális szetartásai alatt, továbbá Jimmy Kresic billentyűnyomogató kisiparost, aki egy másik szertartás, a Voodoo Circle alatt kísérte a muzsikacsináló gurut. Ő maga a basszusgitárt ragadá meg, hogy játékával emelje a produkció ázsióját. A zenét nagyrészt a vikingekre bízá, a svéd Toto-árus Robert Säll-re (Work Of Art), és a napfogyatkozásban utazó szemfényvesztő Erik Martensson-ra (Eclipse). De itt lábatlankoda a felvételeknél a Jimi Jamisontól egykor elválaszthatatlan Jim Peterik, úgymint Steve Lukather rendszeres szerzőtársa, Randy Goodrum is, hogy a Mr. Mister megálmodójáról, Richard Page-ről, és a The Babys vagy a Bad English énekeséről, John Waite-ről ne is beszéljünk.

Egy számot még a brazil szappanoperába illően befutott Auras is küldött a messzi Dél-Amerikából, hogy a modern varázslatoknak köszönhetően a germánföldön feljátszott zenei alapokra a két hangművész hazatérve, a los angeles-i stúdióban énekelje föl a dalokat, miután a tengerparton feltöltődtek napsugárral és a baywatch-lányok látványával.

Azt kell mondanom, a "Born To Be My Baby"-koppintástól eltekintve (Kicking And Screaming) igen egyedi és változatos lemezt sikerült teremtenie ennek a válogatott csapatnak, de a nyitó két Robert Säll-nóta kivételével inkább a biztos túlélésre törekedtek (Survivor), mint hogy a szerencsére bízzák magukat (Toto). Pedig a totózás jobban áll nekik!

A marginális fiú (a csak egy lemezen szereplő Fergie Frederiksen) megküzde a maga sárkányával, akit a gonosz varázsló rák képében küldött elébe, s midőn legyőzni látszék a gonoszt, máris lemez felvételébe kezde, hogy örök emléket hagyjon maga után. Ehhez egy másik, teutonhonba szakadt újvilági varázsló, Dennis Ward segíté hozzá, aki szintén basszusgitárosként híresült el a Rózsaszín Bombázók germán megfelelőjében,a Pink Cream 69-ban.

A feszes ritmusokat Dirk Bruinenberg biztosítá, aki már az Adagioban, majd David Readman szólólemezén is dolgozott vala a rocksámán kezei alatt, a varázsszőnyeget az ének alá a nagy kövér ember, Eric Ragno billentyűs helyezé el, őt szintén ismerhetik a David Readman rajongók, de ellátá szintetikus hangokkal a Ramos & Hugo, a Takara és még sok más kellemetes muzsika hátterét. Jómagam a Graham Bonnet koncerten láthatám őt élőben (bár be kell valljam, nem az ő lábai elé borultam le, sokkal inkább az énekes, vagy a gitáros Taz Taylor vonta magára a figyelmemet.

Az ügyes fiatal gitáros, Nathan Eashman ellátá a feladatát, de semmi extrát nem tett a produkcióhoz. Ellenben itt is felüték fejüket a brazil fiúk, akik saját szerzeményüket ezúttal fel is játsszák, és egy "Home Of The Brave"-szerű lüktetéssel megáldott nótát csinálnak. Már értem, miért hívják őket úgy, ahogy: AOR óriások ők, csak hát törik a magyart rendesen, ezért lettek Auras. A lemez legjobbjának kiáltom ki ezt a sorból kilógó "Lyin' Eyes"-t!

Érdekes, hogy a varázslóknak mennyire egy rugóra jár a homokórájuk: itt is fel-, majd eltűnedezik Robert Säll és Jim Peterik neve, mellyel nem mellesleg kellemes perceket szereznek nekem (ennyi elég az eszperentéből!). Bár a címadó "Happiness Is The Road" mintha inkább Toby Hitchcocknak íródott volna, csak valahogy lemaradt az utolsó Pride Of Lions lemezről, és végül itt kötött ki. Säll pedig hozza formáját, és a "Milyen Toto-dalcímet adjunk születendő lányunknak?" adatbázist (Angela, Lorraine, Eleonore, Rosanna, Lea, Pamela, Melanie) gyarapítja "Elaine" című szerzeményével, ami ráadásul egy Carmen-utánérzés! (Végülis a Work Of Art alapítója arra tette fel az életét, hogy az egyetlen Fergie Frederiksen-es Toto album, az Isolation stílusát egy az egyben lemásolva - de olyan aprólékossággal, hogy még Paich szinti- és Luke gitárhangszíneit is visszahallom a dalokban - létrehozza a '80-as évek AOR-iskolapéldájának a XXI. századba átemelt változatát.)

Aztán itt van már megint ez a Desmond Child-ízű "First To Cry", amit a House Of Lords is feldolgozott idén. Nos, ebben James Christian verziója jobban tetszett nekem, de ez nem jelenti azt, hogy Fergie változata ne lenne jó, csak hát a csillagos ötöst nem lehet felülmúlni! A lemez legjobb pillanatait azonban a brazil fiúkon kívül az ex-Dionysus (majdnem-druszánk) dobos, Ronny Milianowicz szerzeménye, a nyitó "Angel", és a David Roberts-kompozíció, a" Love Waits For No One" okozzák.

A legkisebbik fiú (a csupán 51 éves Joseph Williams), János fia József, akinek apja lehetett volna ácsmester is, de addig-addig faragá a fát, míg végül csupán egy pálca maradt belőle. Nosza, elkezdé bőszen lengetni, s elnevezé karmesteri pálcának, mellyel olyan filmzenéket vezényel le (azon túl, hogy meg is írá azokat), mint a Star Wars filmek, a Cápa, a Superman, az Indiana Jones filmek, az E.T., a Jurassic Park, és az első három Harry Potter film. Másnak egy is elég lenne ezek közül! De a fiú sem esett messze a zenélő fától, és számomra legkedvesebb Toto-énekesként beírta magát a rock-történelembe.

A nyolcvanas években inkább Lou Gramm-re hasonlító filigrán fiatalemberből meglett férfikorára jóllakott napközis lett vala, de ez nem hátráltatott még senkit az éneklésben (lásd: Pavarotti). Ő az "egy legyet két csapásra" elvet követé (nehogymá' fordítva!), és Peter Friestedt gitáros-producert kérte fel a varázslási és a gitárbűvészkedési feladatokra. A dalszerzéshez pedig telefonos segítséget kért Tommy Denandertől. Meggyőződésem, ha fordítva csinálja, sokkal jobb lemez kerekedik ki a kezük alól. Jó, hát kerek ez is, meg szép ezüst színű, de hiányzik belőle valami! Ahogy a cigányprímás mondta vala a fiatal brácsásnak: "jó-jó, csak hiányzik belőle a cisz".

Hiába a ragyogó indulás, a Robert "fene tudja honnan került elő már megint" Säll és a tipikus Toto íz a "Swear Your Love"-ban, hiába a nagy sláger, a "Stop Loving You" visszaköszönése a "Say Goodbye" énekdallamában, majd később még egyszer a "One More Night" gitárszólójában, hiába Bill Champlin (Chicago) felbukkanása egy duett erejéig a "Where To Touch You"-ban, hiába a kiváló Toto-interpretátor Lars Säfsund (Work Of Art) háttérvokálozása a dalokban, mindig visszaveti a produkciót egy-egy közbecsúsztatott unalmas lassú nóta (Sometimes You Win), halovány teljesítményű instrumentális szerzemény (Going Home), vagy egy közepes, s ezért fölösleges reggae próbálkozás (Gotta Find It). Tommy Denander ritmusgitárosként való foglalkoztatása egy feleolyan tehetséges másik gitáros mögött meg egyenesen öngól.

Tehát...visszaszámlálás..., óra állj! Felovasom a közönségszavazat (jelen esetben én) eredményét: Harmadik helyezett - őszinte fájdalmamra, mert a Fahrenheit / The Seventh One lemezek kapcsán lettem Toto-függő - Joseph Williams, aki egy fáradt, itt-ott unalmas, persze azért időnként megvillanó lemezt tett le az asztalra. Ahogy említettem, talán Tommy Denanderrel kellett volna kooperálnia inkább! Csupán az vígasztal, hogy tavaly láthattam őt élőben az újjáalakult Toto nyári turnéján, a Lovely Days fesztiválon Wiesenben, ahol az említett két lemezre épülő koncertet adtak, és olyan élményt nyújtottak, hogy szegény Gary Moore az eperjesi fellépésével lecsúszott a második helyre az év koncertje címért folytatott küzdelemben.

Második helyezett lett Bobby Kimball, akit Jimi Jamison erősen elvitt a Survivor irányába. Viszont nekik volt a legerősebb háttércsapatuk: Alex Beyrodt vagy Magnus Karlsson egyedül is elvisz a hátán egy lemezt, hát még ketten együtt! "And the winner iiiiis...", ahogy a nagy díjkiosztó gálákon szokták mondani, Fergie Frederiksen, aki csodával határos módon állt fel az inoperábilis májrák után, hogy a stúdióba vonulva megcsinálja az év AOR albumát. Nem voltak nagy zenészek, csak egyszerű iparosok, de a dalok úgy szóltak, ahogy a nagy könyvben meg van írva. És ott van az a bizonyos "Lyin' Eyes", amelyet kakukktojásként teljesen más zenészek - a fiatal brazil AOR csapat, az Auras muzsikusai - vettek fel, és amely azóta nem megy ki a fülemből - erre szerintem még Steve Lukather is csettintene!

CsiGabiGa