Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.dariomollo.com
myspace.com/dariomollo

Hiába minden, Harford neve egy életre összenőtt a Black Sabbath-tal. Várj, mielőtt lehülyézel, ha a nyitómondatot olvasod, nem a törzsanyagokból ollóztam össze az állítás tényét, és az a fránya "r" betű sem elütés eredménye: Tony Martin ugyanis Anthony Martin Harford néven látta meg a napvilágot és hát ezzel a névvel ugye könnyű plágiumgyanúba keveredni Metálországban, még szerencse, hogy hősünket senki nem vádolhatja érdemtelen sikerekkel. A Black Sabbath-tal sikeresen megalapozva az epikus heavy metal egy évtizeddel későbbi szárba szökkenését teremtett legalább annyi hívőt a szombatistáknak, mint amennyit az Ozzy-féle éra kitermelt, és jóllehet, post-sabbath-os ténykedését közel sem követte olyan sikerszéria, ami a Sharon támogatta Ozzyt jellemezte, hangját most is szívesebben hallgatom: hiába, H. Sanyi szavaival élve Martin tolmácsolásában a mogyorófavessző is Dio-féle cserjévé változik.

Természetesen jelen lemez érdemeiben – mert azok aztán vannak – legalább annyi szerepet vállal a gitáros csődör Dario, mint a marketing szempontjából a híveket toborzó énekes: gitárjátékában a Rainbow vonal mentén sorakoznak fel a gitárhősök, a súlyos riffeléstől a neoklasszikus virgáig ki-ki megtalálhatja a maga instrumentális kedvencének markáns manírjait, ráadásul Mollo kiváló dalszerzőként érzi, hogy ilyen énekesnek dallamokat kell adni, aki még akkor is elviheti a balhét, ha maguk a dalok nem teremnek annyi babért, amennyivel Mátyás Malmsteen király fejét megkoronázhatnánk.

A két zenész kooperációja egyébként még a kilencvenes évek elejére datálható, melynek eredményképpen eddig két közös produkció látott napvilágot, emellett a hagyományos itáliai családcentrikus attitűdnek köszönhetően a másik kooperáló olasz, Giuntini Martin-alkalmazása felett is a Mollo-féle produceri gépezet bábáskodott. De nyissuk hát ki a ketrecet és lássuk az oroszlánt – bár Martin esetében inkán halljuk, mert a hang szerencsére nem a hajrőzse arányában kopott meg , és jóllehet, a padláshoz már túl rövid a létra, Tony orgánuma még mindig képes pótolni egy komplett templomi kórust. A dalokat egyébként két csoportra oszthatjuk, az egyik csoport természetesen a Rainbow koordináta tengelye alatt és felett írja le a maga hullámait, ahol az amplitúdó csúcsértékét a modern jegyekbe oltott Iommi-féle súlyozás, és a késői Blackmore-éra (nem a techno-manós, lantművészes) amerikanizálódó dallamossága jelenti. Úgy gondolom, ehhez nincs mit hozzáfűzni, aki kicsit is szereti az említett úriembereket, az már sminkelheti is az örömráncokat a szeme körül.

A másik csoport – és itt jön vissza a Martin/Sabbath szimbiózis – egy jóval dallamosabb, már-már AOR világot próbál elénk varázsolni, aminek persze egy amolyan "elb.szta a napsütést az a rohadt fekete felhő"-szerű hangulat lett a vége. Hiába ugyanis a könnyed dallamozás, vagy az "extrém" Nuno Bettencourt-ot idéző funkys hard rockozás – halld a lemez talán leggyengébb tételét, a "Blind Fury"-t – Martin képtelen elvonatkoztatni valós énjétől, és a kétperces kéz a kézben-féle happy örömködésből is "nagyepikát" próbál összebütykölni. Erre pedig ugye annak idején Shakespeare sem nagyon vállalkozott, nem véletlenül adja drámái bázisának alapját minimum egy dán királyfi vagy egy púpos király és nem a szomszédos szatócs az utca végéről… No, száz szónak is egy a vége, úgy érzem, hogy ezek a könnyedebb hangvételű dalok nem tudnak azokhoz szólni, akik a jól megszokott dramatizálást várják, még akkor sem, ha a lemez záró darabjában azért csak sikerült összehozni valamilyen szinten az életörömöt a málházós hajóvontatással.

Mindent egybevetve – és szóljon belőlem az elfogultság, vállalom – a Martin/Dario páros igencsak megugrotta azt a magasságot, amit a legutóbbi Martin szóló album állított, sőt, egy-két dallal még a régi Sabbathista birodalomban is képviselhetnék magukat a szerzők, mert az újba Ozzy (és Sharon) már lefoglalta a vokalista helyét.

Garael